Maszkabál

Tagadom a létezésem, azt akit a széken ülve melletted hagytam amikor becsuktad az ajtót. Elhiszed a nyomtalanul eltűnt verseket, a falakba vert szögekre aggatott naptárakon sorakozó ünnepeket. Döntés suttog a sötétben, s árnyakat kutatva fekszel ágyadon. Zörögve szakadt le a függöny, amikor megrántottam, s hátra sem nézve otthagytam az üres koppanást. Formálom a szavakat, ám a valóságba kilépő gondolatok csak falakat emelnek körülöttem, melyek közelítenek, nem eltávolítanak. Visszhangzik a lépcsőház, ahogy a tömeg keresztülrohan a nyirkos utcán, s a templom félreveri a harangokat. Hullik a vakolat, s a képkeret mögé rejtett semmi szétfeszíti a borosüveget. Millió darabban fekszünk a földön, türelmesen várjuk a sínekre begördülő vonatokat. Felszállók nyomorognak a megtelt vagonok előtt, s kétségbeesve keresik az ismerős arcokat. Gyengének érzem magam, s ahogy a viasz végigfolyik a nyílt seben, a fájdalom embertelen hangot ad. A kihalt váróterem folyosója elsötétedik, temetem magamat. Nem vagyok halott, de el kell hitetnem a láthatatlan szálakat, hogy a kalapácsütések csak egyszer fájjanak. Önmagam ellensége nélkül nem vagyok más csak sárból összegyúrt, útfélre szórt arany. Jönnek feltartóztathatatlanul az éhes madarak. Bizonytalan menedék és biztos kiutak szegélyezik a kerítés mellett heverő romokat. A lator lenéz rád, s a mennydörgés rekedten felugat.