Tabula rasa

Idegen a tömegben. A húrokon végigcsúsznak az izzadt tenyerek, s a hangerő szétveri a betonfalat. Bársonytakaró fedi a kopott asztalokat, a foltok maguktól kúsznak a padlón, amíg el nem érik a lábamat. Ritmusra dobol a mozdulat, a villanás elvakítja a magasba szökő hangokat. Kívülről látom a várost, ahol az utca sötétjében néhány autó halad. Álmos fáradtság keresi a képzeletbeli utakat, a talpam alatt folyik a megmaradt gondolat. Éhség vagy szomjúság kiutat keres a lyukakon keresztül, amelyből az üresség kacag kihívóan, mialatt a telt pohár elállja az utat. Az aszkéta lassan feláll, s körbenéz a teremben. Az üvegtükör összekeveri az árnyalakokat, s a bábok hajlonganak, ahogy a felejtés meghúzza a ravaszt. Kezemben megfordítom a pénzdarabot, s hagyom hogy földet érve szétszórja az átkokat. Megbocsátásból táplálkoznak a lusta mondatok, s ahogy a levegő megérinti arcomat, kifullad az utolsó csepp keserűség. Eltörlöm a nyomokat, s vérvörös ecsettel húzom meg a vonalat. Felmentést adnak a költöző madarak, s én felmászom a fészekbe, hogy kémleljem az éjszakai fényeket. Hajók ringatóznak a vízen, alszik minden, szívem őrzi a mélységeket és magasságokat. A hullámvasút vagonjai szétszakítva repülnek felém, az aszkéta szöget üt tenyerembe. Ólmos virradat, permetillat terjeng a szalma alatt. A koncert végetért, csupán a betonfal változott meg. Ismerem a játékszabályokat, mégis veszem a kalapot, szomorúan megtagadlak. Kábulat, aztán az élet játszik tovább, nevet a tangóharmonika.