Cirkusz

A varázsgömb csillogó szálai lassanként leolvadtak a drótkötélről. A csupasz vázon fénytelenül hevert a tudat, melyet már nem takart semmi sem. A viaszcseppek megmagyarázhatatlan formákba tömörültek, miközben nyomot hagytak a durva papírlapon. Lampionok hevertek a földön szanaszét, harmonikaszerű testük követte a bizonytalan mozdulatokat. Az állandóság lassan leporolta magát, s megkapaszkodott a drótkötélben. Egy kopott hinta fájdalmas hangai szűrődtek az egyik sarokból. Lebegés közben lehellete súrolta a földet, s belekarcolta a zárt végtelent. A lengőajtó kiszakadt a falból, némán tűrte hogy átgyalogoljanak rajta, s ezalatt szemeivel a meggörbült szeget figyelte. Képkeretek a plafonon, faragott világban festett kőhegyek. Szolgálat és szolgaság gyanakvóan néz egymásra a láthatatlan szobában. Béklyók nyomják a csengőt, süketen hallgatnak a vendégek. A viaszcseppek is megolvadnak, s szétfolynak a köveken. Fagyott tűz vacog a viharvert üvegen, majd köddé válik a semmiben. Hátrafelé mozgó nyertesek, menekülés attól, amit elért a valóságban képzelt értelem. Buborékot fújnak a rejtőző mesterek, s a tanítványok kapkodva rohannak a végzetes örvényekbe. Lassuló gépzene, lejár a pillanatnyi élvezet. Felüvölt egy tigris, s a bohócok nevetve tapsolnak a sírástól szétázott maszk alatt. A függöny lehullik, a filmünk mégis pereg.