Kóma

Megtört szemek néznek át a tudattalan térképek papírvékony hálóján. Felrémlenek az iskolapadban töltött éjszakák, ahogyan fejüket elfordítva dőltek egymásnak a homokzsákok a fal mellé állított rettegés nyomán. Pálcikák és ragasztóval átitatott lázadás. Koszos ecsetjét maga elé tartva fürkészte a megnyílt pokol kapuját. A törmeléken ült, de valahol a távolban járt. Zörögtek a ketrecajtók, s az elpusztíthatatlan gyűlölet lobbanásai egy fekete lyuk körvonalaivá váltak. Kimetszett érintések, amelyek ugyanúgy léteztek a jelenben, mint a múlt forgószínpadán. Gúnnyal átszőtt hamuszín ruhadarabok suhogtak a vasaltas jókedv tarkóján, mialatt a vörös csík felszántotta az utolsó torz mosolyt. Démonok körtánca folyta körbe a barlang bejáratát, s a megriadt denevérek elmenekültek otthonaikból. A pusztaság mélyen, szaggatottan lélegzett, magába zárva a teremtést és a porladást. Elhagyták. Vonások tűnnek fel a múltból, ám a darabkák nem illenek össze. Sziklák és kövek között kalapácsütések ácsolják a keresztfát. Lélektelen vacogás kíséri a menetet a lovasszekér után. Megfeszített hazugságok siratják az elmúlás utolsó könyörgését. Varjak köröznek a levegőben. Ellesett montázs a laboratórium kínpadján. Megmozdul a kéz, s lesöpri a cserepekből megragasztott bűntudatot. Felelősségbe burkolt ámítás hasít belé, aztán már nem hallani a csöngető villamos zaját. Végső ecsetvonás tépi szét a vásznat. Megreped a keresztfa, s bezárják a barlang ajtaját.