Hajnalhasadás

Csendben tovaúsznak a köveken a szökőkút lágy vízcseppjei. Érintetlen mennyország borítja rám sötétzöld lombfüggönyét, miközben megsimítja fáradt arcomat. Emelkedett boldogság, lépcsőkön suhanó pillanatok kergetőznek a vadvirágokkal átszőtt kertben. Céltalan bolyongás a rejtett titkok útján. Sosem várt válaszok, sosem látott csodák nyújtogatják a mézédes nedvek szirmát. Sziklaszirtekre kapaszkodó hullámzás sodorja a megfakult köveket, hogy aztán újra magába zárja a leheletnyi pillantást. Láthatatlan tollvonás pipálja ki a következő rubrikát, melyben halkan felnevet a billentyűkoppanás. A végső ragaszkodás még egyszer hátranéz, majd legyint, elfordítja fejét, s vidáman fütyörészve róni kezdi a vaksötét éjszakát. Kihúzom nyakam a köré tekert hurokból, s idegenül nézem az egykor otthonnak hitt foszladozó tudást. Filmszakadás, a levágott képkockák földre hullanak, és senki nem nyúl utánuk. A tű megszúrja ujjamat, ám fájdalom már nem vár, csak végtelen, nyugodt hullámzás. Megfizethetetlen tartozás. Ahogy letörlöm a táblán a megszáradt krétaport, mozdulataim nyomán egy sosem volt képlet összeáll. A léggömbből kiszórom a feleslegessé vált szalagok megragasztott illúzióját. Megfordul a vitorla, s hatalmas robajjal összedőlnek a gerendák.