Holdfogyatkozás

Görcsös akarás döngeti a korlátok közé szorult fejeket. A választott valóság talaján nem szöknek szárba a búzaszemek, s a kötények rejtekében bújkáló kishitűség előhívja a végzetet. Hátrálnak az eskük, melyeket remegés nélkül zártak magukba a fátyolos tekintetek. Visszhangoznak a múltból feltörő emlékek hangjai, s hiába fordítod el láncra vert szívedet, a kártyalap öledbe hullik. Számháború a múló évek színpadán, ahol nincsenek nyertesek, csupán egy sokadik hegedűs játssza ronggyá gyűrt bordalát. Törött vonók, árnyalt végzetek bolyonganak a festett labirintusban, miközben maguk köré tekerik a megsárgult fonalat. Ismeretlen folytatás dörömböl mellemen, s a lélekvesztőben fuldokolva egy apró gallyba kapaszkodnak az elhervadt levelek. Kiszakított tagadás nevet rám gúnyosan, miközben arcomba csap borgőzös lehellete. Képsorok villognak a leblokkolt agyban, míg a fáradtságtól össze nem esnek. Ahogy a képlékeny világ peremén megfordulok, elszakítom az akarat rideg láncszemeit. Egy tüske megsebzi ujjamat, s a rózsa nevemet kiáltja. Néhány évezred, s a mozdulat zuhanássá szelidül a köveken.

Farkastánc

Álomfolyosók közt feszülő légies kötelek himbálóznak a semmiben. Visszapattannak az üveggolyók, ahogy megérintik a sima felületet, majd mélyen belekarmolnak a lejátszott hanglemez széleibe. Megkoptak a régi tekercsek, s most idegenül pislognak a félhomályban. Ködfelhő telepszik meg a féllábú széken, s ahogy leereszti fáradt kezeit, mintha engednének a görcsös kerekek. Nosztalgia bolyong a széttört cserepeken, s ahogy felsebzi talpát a hegyes félelem, megszállottan merül el a kérdés nélküli csendben. Tompul az értelem, s ebben a fásult érzékenységben megjelennek az elveszett gyerekek. Az evezőcsapások mentén apró csónakok siklanak a vizen, melyet ellep az éjfekete képzelet. Érzem ahogy föld és ég összeér az omladozó hegyen, s a tetején állva fürkészem a messzeséget. Erőltetett menet halad el a poros úton, s én csak a megrepedt fazekat figyelem a öregasszony hátán. Az ismerős vonások éle közelebb merészkedik, majd egy hirtelen rántással magához szorítja az aszfalton maradt nyomokat. Éget a felismerés, ahogy a fesztelen ütemek elhaladnak a romlott földek mellett. Kialudt mécsesek hevernek a küszöbön, s az olajfoltok lassan felemésztik a megmaradt életet. Az ajtó becsapódik, s a mozdony felsikolt a síneken.

Et resurrexit

Feledésre ítélték a megfejthetetlen papírlapok. Betűkkel teleszórt történetek, melyek valóság és képzelet határán lebegnek, megtört láncokat vonszolva maguk után. Jelenben szőtt gondolatok gyökerei a múltból merítik éltető erejüket, hogy csendes egyedüllétük talaján összeforrjanak az út szélén heverő kérdőjelek. Nem állnak össze a mondatok, áthúzott tervrajzok hevernek mindenhol. Elkezdett életek, félresiklott mozdonyok, s a hatalmas füstben rekedt hangtalan panaszok. Felbolydult méhkas támadja meg az odvas fát, melyben reszketve lapul az ártatlanság. A célt kergetve újra és újra a kiindulási pont tűnik szemébe, s a görcsös akarás ellöki kezét. Próbák és jelmezek cserélik szakadt jövőjük zálogát, de a keserűvé vált víz nem csillapítja szomjukat. A lépcsőkön sorban ülnek a kirakott kavicsok, melyekből egyetlen darab sem hiányzik. Kitaszított mennyország közepén várta az olvadást. A kukák felborulva gurultak a sáros talajon, majd az egymáshoz simuló tekintetek megállították a szenvedés haragját. Letépett szárnyakat sodort a szél, s a köveken ülve sírtak az elhagyott angyalok. Aztán sötét, lett, nagyon sötét. A magasba néztek, és megnyílt az ég.

Eredendő tisztaság

Falevelekből összesöpört kimondatlan igazság hever a földön, miközben a szél tépázza elfáradt kabátját. Sárba tiport színek sóhajtoznak a szürkeség homályában, s a meglibbenő valóság tanácstalanul tárja szét mindkét karját. Üres tenyerek és üres poharak markolják a mélybe hulló kövek zaját. Ahogy egymás mellett fekszenek az elhidegült fadarabok, legbelül megmoccan a bűntudat. Döntésekbe kényszerített ridegség nyúl a hónuk alá, s riadtan figyelik a föléjük tornyosuló óriást. Zavartan pillantanak a sötétbe, ahol nem látnak egyebet, csak tükörképük eltorzult mását. A felépített biztonság hálójában rekedtek, s bénultan követik a feléjük közeledő pók fürge járását. Feladott szabadság csapkodja dühösen mögöttük a padlásra vezető ajtókat, de a megszokás visszatartja áldozatát. A bábuk lassan elvesztik az egyediség tudatát, s elvegyülnek a többiek között. Egyforma valóságok egyforma falak között, miközben hangosan kattan a zár. A kulcs orruk előtt lebeg, de a fátyolos szemek gyáván vonulnak vissza cellájuk magányába. A falakon átszűrődik a rejtjeles kopogás, s a válaszok találkozása megnyitja a feneketlen mélység bejáratát. Rajzok borítják tapétaként a választott őrület látszatát, s a múló idő pókhálói lógnak a megrepedt mennyezeten. A seprű mozog a remegő kezekben, ahogy egyre kisebbek lesznek a szobák. A megmaradt falevelek összehúzzák kabátjukat, s elrejtik a fakó homályt. Villanyoltás, megtelik az üres pohár.

Kihűlt helyek

Futószalagon gyártott imák röpködnek fülem mellett, miközben halkan duruzsol bennem a lélek. Nesztelen ébredés tépi fel a lakattal őrzött ajtókat, s a kiáramló meleg megérinti arcomon a felszáradt könnyeket. Látomás a száraz kenyér és áporodott levegő talaján, ahol egy korty víz mossa fel a szennyes kövek közé süllyedt érzelmek nyugalmát. Mozdulatlanul áll az idő, a ketyegés jelzi a haladó vándorlást, de az érintés nyomán felbukkanó emlék elűzi a visszatérők könyörgését. Megbocsátott tétlenség int felém, s megemeli kalapját. Láncra fűzött gyöngyszemek tapadnak a fehér márványra, s a tehertől megrepedt tömb sóhajtása végigszalad a homlokzaton. Papírhajó lebeg a homokra épített kártyavár felé vezető úton. Elképzelt fohász szálai állnak össze, hogy a szétszabdalt levelek ráncaiból felemeljék a szárnyak elhaló panaszát. Lehunyt szemek mögé bújt gondolatok vakítják el az értelem lázadását. Csituló hullámok, aztán újabb viharban felborult csónakok maradványai lebegnek a semmiben. Kabaré és tragédia határán feszülnek a teremtő alkotás bálványai, s a romokon ég felé tör a legszebb vadvirág. Ösztönös villanás, felperzselt búzamezők. A fáradt ima álomra hajtja fejét az összedőlt ház megmaradt teraszán.

Gyújtózsinór

Vákuum nyílt a légüres térben, magába szippantva a gyémánt ragyogását. Az olvadás erőtlenül próbált megkapaszkodni a jégcsap üvegfalán, de az áttetsző hallgatás egy intéssel lesöpörte vad ritmusát. Az alakok megváltoztak, s a kiosztott szerepek felcserélték a sorba rakott jelenetek zord állomásait. Bágyadt szemfényvesztés tört utat magának a zajos tömegben, ahol arctalanul bolyongtak az eltévedt kísértetek. Az életből ellopott pillanatképek gyorsuló ütemben hagyták el a felszínt, sötétbe borítva a megmaradt lélegzeteket. Buborékok szálltak fel egymásután, bezárt palackok pukkanását sodorva maguk előtt. Cseppekből kirakott ígéretek, melyeken átgyalogolt a kíméletlen valóság. Nyitott ablakok mellett fulladozik a büszkeség, s értetlenül fürkészi a motyogó katonát. Megzavart remegés fut végig a gerincekre olvadt tenyerek csontjain. Hamisan játszanak a terem végében a zenekarrá vegyült hervadó virágszirmok. Nyári havazás. Kihűlt gyötrelmek bújnak össze a szűk fekhelyeken, ahol a durva matrac feltépi lüktető sebeiket. A hópelyhek hatalmas dörrenéssel omlanak szét, beborítva az elfelejtett menedéket. Lobognak a fehér vitorlák, majd egy reccsenés a mélybe rántja hamuszín mosolyát. Tűzcsíkok zárják le a halhatatlanok kacaját.

Kóma

Megtört szemek néznek át a tudattalan térképek papírvékony hálóján. Felrémlenek az iskolapadban töltött éjszakák, ahogyan fejüket elfordítva dőltek egymásnak a homokzsákok a fal mellé állított rettegés nyomán. Pálcikák és ragasztóval átitatott lázadás. Koszos ecsetjét maga elé tartva fürkészte a megnyílt pokol kapuját. A törmeléken ült, de valahol a távolban járt. Zörögtek a ketrecajtók, s az elpusztíthatatlan gyűlölet lobbanásai egy fekete lyuk körvonalaivá váltak. Kimetszett érintések, amelyek ugyanúgy léteztek a jelenben, mint a múlt forgószínpadán. Gúnnyal átszőtt hamuszín ruhadarabok suhogtak a vasaltas jókedv tarkóján, mialatt a vörös csík felszántotta az utolsó torz mosolyt. Démonok körtánca folyta körbe a barlang bejáratát, s a megriadt denevérek elmenekültek otthonaikból. A pusztaság mélyen, szaggatottan lélegzett, magába zárva a teremtést és a porladást. Elhagyták. Vonások tűnnek fel a múltból, ám a darabkák nem illenek össze. Sziklák és kövek között kalapácsütések ácsolják a keresztfát. Lélektelen vacogás kíséri a menetet a lovasszekér után. Megfeszített hazugságok siratják az elmúlás utolsó könyörgését. Varjak köröznek a levegőben. Ellesett montázs a laboratórium kínpadján. Megmozdul a kéz, s lesöpri a cserepekből megragasztott bűntudatot. Felelősségbe burkolt ámítás hasít belé, aztán már nem hallani a csöngető villamos zaját. Végső ecsetvonás tépi szét a vásznat. Megreped a keresztfa, s bezárják a barlang ajtaját.

Átjáró

Hiányzik a történet. Volt eleje, de a fonalak összegabalyodtak, s a sárba hulló lényegtelen válaszok elmosták a hangzatos csatát. Lyukas tenyerek, feldobott pénzérmék, ölünkbe hulló szikrázó gyertyaláng. A korlátoltság szétfeszíti bársonyingét, s büszkén mutat halott magányára. A szakadék peremén egyensúlyozik a légtornász. Elszakadt kötelek kapaszkodnak egymásba, míg horzsolt kövek menekülnek a megvadult paták előtt. Őrült ragyogás férkőzik a józan észbe burkolt kicsinység alá, hogy megmutassa láthatatlan erejét. Érintetlen pocsolyák. Az egymás után rakott kifejezések nem jelentenek semmit, csupán papírra hányt jellemtelen zagyvaság. Kopogás nélkül nyílnak a kulcsra zárt szobák, s a kérdezők lehajtott fejjel tartják a lakatot. Bazári majmok kapkodnak a közönyös boldogság utcájában. Már nem figyelek, már nem látom a vízesésen megcsillanó szitakötők táncát. Apró szúrások, észrevétlen változás. Érzések, nincstelen világ. A légtornász felugrik, a lámpa zöldre vált.

Dante pokla

Tenyérbemászó asszonyok és férfiak siratják a színpad mögé zárt oroszlánt. Vadak a szabadság mezején, ahol kimondhatatlan hangzavar nyeli el az intő jelek monoton hívását. Lépcsők és korlátok fekszenek egymáson, nyögésük felszakítja a magasban repülő sirályok felhőtáncát. Évezredes kutatás, miközben lábunk előtt folyik szét az igazság. Csonkokból szőtt párnák, lepedőkbe burkolt hamis ígéretek, ütni, csak ütni a felépített óriást. Árvák arca sejlik fel a homályban, mindegyik után kezemet nyújtom, ám az érinthetetlen nem tud beférkőzni a bőröm alá. Elsuhan egy magányos lélek szobám ablaka előtt, s én sóvárgó szemmel nézem a megtörtént pusztulást. Követem az ösvényen hagyott elszáradt emlékeket, s a halott dobogás ismét szívembe mar. Valami más vonz magához, s a fejemre csorgó mézcseppek összehúzzák a megfáradt utazást. Szétosztani mindent ami egységbe forrasztotta a nyelvek nélküli hiányt. Tintanyomok szántják végig a verejtékező halált. Gyülekeznek a lelkek a megtűrt holmik piacán, mindegyik gazdára vár. Aztán eljön az első éjszaka, majd a második, a következő, eljön sok száz, sok ezer, s a lelkek tüzet gyújtanak, hogy őrizzék a parázst. Közöttük ülök, hallgatok. Mosolygós arcomon könnycseppek csillantják fel az évekbe fojtott boldogság himnuszát. A többiek alszanak. Várok rád.

Háború és béke

Mozaikok kúsznak végig a templom üvegtükrén, színes nyomokat hagyva maguk után. Elevenek és holtak tapogatóznak a sötétben, miközben a vezeklőöv tüskéi vörösre sebzik a karokon szunnyadó sebhelyet. Választóvonal halad át a megtört kerekek súlytalan tenyerén, s a mozdony hangtalanul megáll. Százalékok burjánzanak a felismerhetetlen tömeg asztalán. Dekoncentrált alkotás, melyben az önvallomás páratlan erővel markolja meg az elmúlás foszlányait. Egyetlen lélegzetvétel, s a felcsapó gőz beborítja a ruhába vasalt illatot. Ismerős érzések élednek a béna akaratban. Feltámadás hasítja ketté a vasrácson lógó szövetdarabot, mely élettelenül hullik a mélybe. Sárban úsznak a toldozott gumicsizmák. Jéggé dermedt fulladás, szinte bőrömön érzem a szögek szúrását. Lábujjhegyen járnak a megtűrt száműzöttek, majd kivetik őket a sarkon túlra, ahol egy koszos ladik szállítja az eltűntek csoportját. Összetartozás jelszavai repkednek a levegőben, s egy bomba fütyül el fülem mellett, ami becsapódik a szomszéd házba, porrá zúzva a vidáman nevető zongorát. Elveszett tavaszok, elszáradt almafák. Rémülten rohanunk ketreceink felé, hogy magunkra zárhassuk nyitott ajtaját. Irónikus csattanó, a mozi bezár.

Pantomim

Álmos melankólia nehezedik ólomsúlyként tagjaimra. Lassuló ritmus, szédült körforgás tünteti el az árnyakat a plafonról lógó lámpán. Muzsikál az éjszakai világ. Köntösbe rejtőznek a megtépett tölgyfák, s az elhagyott erdei ösvényen átszalad egy kóbor róka. Lehunyt szemmel hallgatom a mesét, miközben az orgona sípjai kergetőznek a fakorlát peremén. Láthatatlan kapuba tört kulcs csörren meg zsebemben, s ahogy kezem megmarkolja a hideg fémet, egy méhkas repül fel a megbomlott ész romjain. Zsenialitásba menekül a gyengéd lélek, magára húzza csilingelő páncélját. A tőrnyomok helyén gyógyul már a forradás, de amint megérinti a fellobbanó mécses lángja, elemészti a megtanult mozdulatokat. Villámcsapás hasítja ketté a betontömböt, könnyezni kezd a kőóriás. Tapsrend mögött felsejlő színes tulipán szirmai hintik a virágport. Élettelen körhinta forog önmagába zártan. Mérgezett feloldozás. Őrült és tudós egymásra talál.

Vakság

Lassú eszmélés a földre zuhant vágyak vonatán. A valóságba kapaszkodó komisz kölyök nevetve fordul utánam, miközben felém tolja cipője orrát. Gúnyosan szabdalt poklok tornácán vacognak az elszáradt majomkenyérfák. Változatlan lüktetés halad át a holt idő óramutatóján, s mielőtt megáll, vet még rám egy pillantást. Távolba vesző szimfóniák keringenek a kopott zongorán, s az öregúr mosolyogva emeli meg üres kalapját. Fáradt mennyország a kihalt sátrak pavilonján. Kérések zuhognak a botorkáló emberek lába elé, de ők mintha meg sem hallanák, rohannak a szakadékba omló kövek után. Kortalan pillantás. Maszatos vászon függ a kirakat ablakában, melyen felismerhetetlen hegedűs húzza a néma boldogság dalát. Hasonmások kergetőznek a járdán, maguk sem tudják kicsodák. Megfagyott üvegpohár, lelkiismeretfurdalás. Félkész alkotás hever az íróasztal sarkában, vádló szemei simogatják a harmonikát. Játékok, kacatok peregnek az emlékezés ködös falán. A kerti padon levelek zizegnek, költöző madarak vonulása dúlja fel a város zaját. A napokban megbújik pár őszinte sor, hogy aztán ismeretlenül hulljon alá a mélybe. Rohanás. Ha egyszer megállna a világ... Majd egyszer. Talán.

Papírfecni

Csillagösvényen szétszórt hamvak hevernek az öreg vitrinben. Megkopott fényhenger, melyben némán kopogtat egy otthontalan idegen. Neszek, zörejek motoszkálnak a hajnali csendben, s a szomszéd ablakban valaki elfújja a gyertyát. Alszanak a függöny mögé bújt jelmezek, fáradt suttogásuk hallatszik a falakban támadt repedéseken keresztül. Nyugtalanul forgolódnak az álomba merült szellemek, labirintusban bolyong az elveszett idő. Az egyenletben túl sok a művelet, összekavarodnak a hibásnak vélt egyenlőségjelek. A kötél megpördül, majd a sziklának csapódva leereszt a hátán. Törött üvegpohár széle szántja fel a meggörnyedt életet. Nincs zene, nincs ütem. A telefonfülke ajtaja becsapódik, ahogy a szél átsüvít a könnyáztatta tereken. Kóbor kutyák húzódnak meg a romos utcák rejtekében, s vinnyogva hagyják maguk mögött a világító képeket. A gázpedál megfeszül amint súrolja a puha felületet, s a következő pillanatban már nem érzékeli a széthulló sebeket. Lapokon felejtett nevenincs történetek töltik meg az útszéli kukákat. A vasrácsokon túl ketrecbe zárt állatként üvöltenek a szabadságot féltő képzeletek. Illúziók, temetőkbe rejtett tiszta ígéretek. A gyárkémény füstje szemembe csap, s a hirtelen támadt éjszakában megérintem a hideg követ. Kalapácsütések. A menet halad, s én kiszakadva ülök le a járda szélén. Előveszem a szájharmonikát, miközben hallgatom a távolodó lépteket. A vér lüktet ereimben. Választott végzetem.

Orchideák

Tükörképek fordulnak egymás felé, hogy a megnyílt szakadék lábainál emlékezzenek. A természet törvényei felbomlottak a tiszta értelem határai előtt, és patakokban permetezik a bölcs megnyugvást. Hajnalodik, de a vöröslő felhők eltakarják a békepipa füstjét. Cseppkövek olvadnak a barlang falán, s a földre hulló nyirkos érintés megborzolja a monoton lépteket. Az egységbe forrt kérdőjelek árnyakat vetnek az elhagyott padon, hogy aztán folytassák magányos táncukat. Az évszakok elmosódva hevernek a pázsiton, miközben a figurák sorban dőlnek össze a sakktáblán. Ismeretlen félhomály koccintja össze üvegpoharát, s a mézédes bor végigfut kiszáradt torkán. Vonalakba rejtőző igazság élezi tompa fegyverét, majd türelmesen vár. A fatörzs korhadt ágai magukba zárják a felejtést, a rozsdás kapu nyikorgását. Felhasított boríték, melyből kihullott az íratlan vallomás, s a szétgurult darabok vacogva keresik a kandallóból menekülő parázst. Fütyül a teáskanna. A teraszon ülve hallom kiszűrődni a lemezjátszó sercegő dallamát. Talán énekel, talán kiabál. Tükör és hallgatás. Bohóc hintázik szobám falán.

Hajnalhasadás

Csendben tovaúsznak a köveken a szökőkút lágy vízcseppjei. Érintetlen mennyország borítja rám sötétzöld lombfüggönyét, miközben megsimítja fáradt arcomat. Emelkedett boldogság, lépcsőkön suhanó pillanatok kergetőznek a vadvirágokkal átszőtt kertben. Céltalan bolyongás a rejtett titkok útján. Sosem várt válaszok, sosem látott csodák nyújtogatják a mézédes nedvek szirmát. Sziklaszirtekre kapaszkodó hullámzás sodorja a megfakult köveket, hogy aztán újra magába zárja a leheletnyi pillantást. Láthatatlan tollvonás pipálja ki a következő rubrikát, melyben halkan felnevet a billentyűkoppanás. A végső ragaszkodás még egyszer hátranéz, majd legyint, elfordítja fejét, s vidáman fütyörészve róni kezdi a vaksötét éjszakát. Kihúzom nyakam a köré tekert hurokból, s idegenül nézem az egykor otthonnak hitt foszladozó tudást. Filmszakadás, a levágott képkockák földre hullanak, és senki nem nyúl utánuk. A tű megszúrja ujjamat, ám fájdalom már nem vár, csak végtelen, nyugodt hullámzás. Megfizethetetlen tartozás. Ahogy letörlöm a táblán a megszáradt krétaport, mozdulataim nyomán egy sosem volt képlet összeáll. A léggömbből kiszórom a feleslegessé vált szalagok megragasztott illúzióját. Megfordul a vitorla, s hatalmas robajjal összedőlnek a gerendák.

Megváltás

Kifosztott éléskamrák, üres pohárszékek, szétszakadt kötelek hevernek szanaszét. A sírkeresztek előtt halomszám fekszik az elszáradt virág, a sóhajok egykori neszét már nem hallja senki. Kulcsok és lakatok, egymásba nem illő kérdések és válaszok kavarognak s lejtik a halálos walzert, melyből nincsen ébredés. Farkasok üvöltenek a jéggé dermedt éjszakában, s az összezavarodott létezés vérfagyasztó sikollyal foszlik semmivé. Tűzcsíkok világítják meg a fák lombjait, a hegyoldalban megszólal egy pásztor furulyája, keservesen sír. A lángcsóvák között feltűnik egy törött szárnyú madár. Tollruhája ráncai között a megperzselt idő utazik. A történetek összeérnek a kietlen pusztaság közepén, ahol az izzó láva hömpölyögve sodorja a megrendült világ romjait. A vándorok ülnek és hallgatnak. Minden távozik, a lényegtelen egész átalakul, s a teremtés leereszti kinyújtott kezét. Hirtelen megfordul a szél, a furulya játékos hangon csalogatni kezdi eltévedt madarát. Esőcseppek szántják végig a megperzselt arcok kemény vonalát. A pásztor áll a hegytetőn, haját fújja a szél, s a füstfelhő betakarja karcsú alakját. Kulcsok és szobák, az ajtók résnyire nyitva, ahol bekukkant az ámuló magány. Társtalan vallomás, s egy megkopott kereszt a ház falán. Kenyérmorzsák a földön, örök térdre roskadás.

Pókfonál

Maguktól pattannak el a húrok. A fáradt borgőzben eltorzulnak a vonások, s az asztal alatt lábak dobolnak. Megzavart szentjánosbogár köröz a levegőben, míg egy suhintás elnyomja lélegzetvételét. A torreádorok már gyülekeznek a bejáratnál. A kemény kalap megmoccan a fogason, s a cigarettacsikk lassan a földre hullik. Mozivászon árnyéka vetül a falra, ám a kép meg sem jelenik. A sarokban megmozdul egy marionett bábu, hangosan felkacag. Hamis ütemek, idegen nyelven kezd beszélni az ablakban heverő idegen. Szénaboglyák illatát sodorja a szél, s futva menekülnek a lélektelen gondolatok. Gőgbe rejtőző gyengeség remegését érzi a holtsápadt végzet. A vasmacska beleragadt a földbe, s a jelen vágyait könyörtelenül húzza kezei közé. Egyetlen adás maga köré varázsolja elmaradhatatlan ködfüggönyét, melyen keresztül elmosódott hegyek döngetik a tévedést. Megfejthetetlen kézjelek a sziklák mélyedéseiben, s a könnyed érintés mentén hatalmas repedés. Tátongó üresség, melyet hiába próbálnak betömni, újra és újra kiönti sérült vádjait. Az üvegfal két oldalán arcát egymásnak tapasztva haldoklik a vágyott szenvedés. Rezeg a léc. Már nem látni a felhők fölé, a kisfiú eltakarja mindkét szemét. Egyetlen villanás, s az öltönybe bújt hazugság kezét nyújtva indul el a táncparkett felé.

Egyetlen tánc

Letisztult a vándorló remény, s csöndes magányába zárkózva nézett kifelé a suhanó vonat ablakán. A körök egyre kisebbek lettek, majd eltűntek egymásban. Emlékfoszlányok kúsznak be a kabinba, s leülnek a foglalt helyeken. Földre dobott pénzérmék hangtalan csilingelése pattintja fel a lehunyt szemeket, mialatt egy újszülött felsír a távolból. A szereposztás sorban lép elém, s egy pillanatig megörökítve hever szívemben a tablókép, hogy aztán újra átadja helyét a bizonytalan kattogásnak. Kitalált oldalak, kortárs szenvedély. Közeledünk, s a félelem csontos ujjai végigszántják vállamat, hogy aztán megrántson a pókfonál, amely magához láncolva szorítja létezésem utolsó ütemét. Fáradt ölelés, ahogy szeretők várják a napfelkeltét, hiszen érzik a búcsú érintését bőrük selymén. Vaksötét lámpafény villog a körúton, s a harmadik fordulónál szétdurran kezemben az üveg. Tenyeremen csíkok, patakokban folyik a méreg, s földet érve megfojtja az ég felé törő leveleket. A kezdésben félresiklott mondatok, a vágányokon türelmetlen utasok. Fekszem, a felhőket bámulom. Elrobog fölöttem az első vonat, majd a következő, a sokadik. Nem ismertem, csak találkoztunk, nem sokszor, párszor. Közöny, ma már egyszerű közöny. Hiányzik a vihar, de sötétül az égbolt. Sínek közé hullott fadarabok. Utolsó ébredés.

Cirkusz

A varázsgömb csillogó szálai lassanként leolvadtak a drótkötélről. A csupasz vázon fénytelenül hevert a tudat, melyet már nem takart semmi sem. A viaszcseppek megmagyarázhatatlan formákba tömörültek, miközben nyomot hagytak a durva papírlapon. Lampionok hevertek a földön szanaszét, harmonikaszerű testük követte a bizonytalan mozdulatokat. Az állandóság lassan leporolta magát, s megkapaszkodott a drótkötélben. Egy kopott hinta fájdalmas hangai szűrődtek az egyik sarokból. Lebegés közben lehellete súrolta a földet, s belekarcolta a zárt végtelent. A lengőajtó kiszakadt a falból, némán tűrte hogy átgyalogoljanak rajta, s ezalatt szemeivel a meggörbült szeget figyelte. Képkeretek a plafonon, faragott világban festett kőhegyek. Szolgálat és szolgaság gyanakvóan néz egymásra a láthatatlan szobában. Béklyók nyomják a csengőt, süketen hallgatnak a vendégek. A viaszcseppek is megolvadnak, s szétfolynak a köveken. Fagyott tűz vacog a viharvert üvegen, majd köddé válik a semmiben. Hátrafelé mozgó nyertesek, menekülés attól, amit elért a valóságban képzelt értelem. Buborékot fújnak a rejtőző mesterek, s a tanítványok kapkodva rohannak a végzetes örvényekbe. Lassuló gépzene, lejár a pillanatnyi élvezet. Felüvölt egy tigris, s a bohócok nevetve tapsolnak a sírástól szétázott maszk alatt. A függöny lehullik, a filmünk mégis pereg.

Ritmusok

Zászlók a szélben, nem létezik a lehetetlen. Szabadság illatát sodorja a kávéházak magánya. Emberi kezek fonódnak egymásba, a távolságok között összeér a szakadék. Láthatatlan ugrások a partokon, önmagába visszatérő születés. Elmosódott határokon állunk, s tanácstalanul nézzük ahogy kezeinkből kirepül a szűkölő kétkedés. Ajtókon és ablakokon dörömböl a testvéri ölelés. A gondolatok hullámzása érzelmekké alakul, nyikorog a berozsdásodott kilincs. Volt egyszer egy lövészárok, s a porban hasaló lélegzetvétel kapkodása visszhangzik a fülekben. Durran egy pezsgősüveg, az árnyak menekülnek a múlt sikátoraiba. Rohanó léptek hullámzanak végig az utcaköveken, s hagyják maguk mögött az érzéketlen fejezetet. Pontok, a messzeségbe nyúló végtelen falak, melyeken tombol a lázas igyekezet. Nemtelen idők, peregnek a homokszemek, s a fogyó hold alatt növekszik az őrület. Lezárt hidak sorompói a földön hevernek, senki nem nyúl értük, hogy felemelje és visszategye. Határkő a hegyoldalban, integet az arctalan, s a másik névtelen visszainteget. Az asztalon koppan egy erős fekete, illata orromba kúszik, egy zászló megremeg. Kortyok a pohárból, ami megszűnt, létezett.

Behajtani tilos!

Fulladás, lassú és végzetes. Keringőlépések suhannak lágyan a padlón, s ahogy a fodrok érintik a szomjúság ráncait, a pókfonál megremeg. Rezzenetlen arcok, hideg acéltekintetek. Bádogtetők felett suhannak az évszakok, s a kéményekből füstfelhő gomolyog. Lázadók csoportosulnak a tereken, a betonba karcolt ugróiskola vonalai szétszakítják a határolt egot. Gyorsan és pontatlanul vagdalkoznak az üres ígéretek, hogy aztán valóra váljanak. Megdöbbenésből font virágkoszorú, melyet győzelmi babérként emelnek a magasba. A talapzat ingatag lábai tartják össze a földet és a rajta heverő verejtékcseppeket. Összehúzódnak majd ismét kieresztenek, s változatlanul peregnek a fakó levelek. Szerepcsere, visszakapott intelmek, gyermekszemekbe vesző lélegzet koppan a hátakon s dönti romba az otthon megtanult képeket. Komolytalan játék, induló és érkező seregek. Öntudatba dobott homoklapát, keselyűk köröznek az elmúlás felett. Megjeleníteni a formálódó érintést, a meg nem született világba rohanó emlékeket. Kifacsart citromlét kevergetek, s tűsarkokon tipeg el mellettem a halott mennyország. Sziréna, sötétzöld színek. Dudál egy autó, végre megfizetek.

Álmos mennyország

Végzetes vonzások taszítják egymást, miközben harcuk fáradhatatlanul keresi a kiutat. A fájdalom töri a fákról a gallyakat, s délibábként tűnnek fel a múzsák az elhagyott falvakban. Selyemből szőtt hintaágy, melyben üresen lebeg a kesernyés illat. Kiapadt a kút, a porban fekszenek a leejtett fejkendők, elvesztett játékok. Szétváló táncmenet, döcögve halad a szekér a kietlen vidéken. A faforgács még meleg, ahogy a pajtába belépve érinti talpamat, s megzizzen a távolban egy bokor. Kergetőznek a madarak, ám elfelejtették a jól ismert dallamot, lakatott tett szájukra az estharang. Képzelem, s nem látom magam előtt, elveszik és megterem. Zavart nyugalom, s a fejekben letisztult a rend. Mozdulok majd megdermedek, csábít a nem, taszít az igen. Megbillen a kosár, s a mérleg nyelve leszakad. Csavar és kerekek, sosem volt gyermekek szántják a megművelt földeket. Szénaboglya mellett hever a karéj kenyér és szalonna, nem éreznek ízeket. Kinyúlnak a kezek, s a föld újra termi az életet. Egy nyelven beszél a meggörnyedt védelem, s a vallomások megtöltik a hordókat, melyekből kimásznak a szellemek. Pirkad. Állnak és ülnek, fordítva és egyenesen. A szekér zörögve halad a nyílt sínen. Létezett, s most végzetem.

Távozó induló

Hajszálvékony repedés a mennyezeten, melyből pereg alá a megváltó eső. A bohócruha gyűrötten hever a szék karfáján. Megszülettek a fények, de furcsa még a vibráló homály. A félelem gátjai leomlottak, s a zúgó áradat elmosta a szétszakadt rojtokat. Néhány perc az ébredés előtt, amikor a kristálygömb alakot vált, s felém fordulva mutatja meg mélyben rejlő igazságait. Megfordul az érme, s a láthatatlan feltárul. A fékevesztett rohanás után a kezemben tartom a végtelent, s a büszke akarat horgonyt ver a rejtett kis szigeten. Ismeretlen illatok terjengenek a levegőben, az édes alma emlékét hátam mögött hagyom. A zuhanáskor millió darabra tört a szikla, s nyomokat hagyott testemen. A palackban nem volt semmi, élettelen. Egyenletes levegővétel, kint és bent. Nincs szorítás, nincs kényszer, csak a létezés dúdol hangtalan. A félig zárt koporsóból kihullanak a bevert szögek, sírásuk visszhangzik a fülemben. A befejezett jelentéktelen. A versenyló elszáguld mellettem, majd újra és újra feltűnik, hogy megtegye az önmagába visszatérő köröket. Némán figyelem ahogy büszke tartása egyre erőtlenebb, majd kifulladva áll meg, hogy a kerítés mellől szomorúan figyelje a többieket. Vesztesek és győztesek, ez az illúzió irányítja életüket. Kudarcuk a képzelet, melyet gondolataik teremtenek fejükben. Aztán jönnek majd a séták a parkban, s a végső ütés, amikor egy padon ülve már a köröket sem látja szemük. Visszatérnek a semmibe. A fáradt ló tört szemekkel néz rám, kinyújtom kezem, s végigsimítom a fényes szőrzetet. Az állat megremeg. Izmai megfeszülnek, lerázza magáról érintésemet, s lélekszakadva rohan vissza az útvesztőbe. Halkul az üzenet. A temetőben lapátok mozognak egyenletesen. Lezárul a doboz fedele.

Abszint

Valahogy ma olyan sötét a folyó, nem látom sem az alját, sem a tetejét. A tükörkép összeborzolva hever a hullámok között, melyek mozdulatlanul ringatóznak a puha semmiben. A legelső csobbanás hangja ma is fülembe cseng, nyelvemen cipelem az élet ízét. A kő elmerült, s a zuhanástól leszakadtak az angyal szárnyai. Amikor a föld elhagyja az eget, és visszatér önmagába, a szólisták egyszerre hallgatnak el, s a táncparketten riadt lesz a döbbenet. A misztérium beburkolja az ólomkarikát, s a kerekek egyszerre kezdenek el kattogni. A holdsávok alig látszanak, a takarásból néha felfigyel egy apró kis mécsláng. Végül már csak deszkák és palánkok, szögekbe vert káprázat mosolyog a ráncokkal átszőtt homlokon. Hideg a betonkő, s a tolószék fájdalmas magánya reszket a viharvert ereszen. Hitetlenül hiszek, s ebben a zord erőben száz év sebei csörömpölnek. Kiapadhatatlan forrásként tör felszínre a furcsa köd. Oszlopok súlya nyomja a roskadozó épületet, s a megfeszülő hátakról lehullik a kereszt. Szakadt repülés, tűzben felcsillanó porszemek. A színpadra begördül egy piros labda, pattogó emlékezet. A sötét folyó elnyeli a zuhanó követ.

Tabula rasa

Idegen a tömegben. A húrokon végigcsúsznak az izzadt tenyerek, s a hangerő szétveri a betonfalat. Bársonytakaró fedi a kopott asztalokat, a foltok maguktól kúsznak a padlón, amíg el nem érik a lábamat. Ritmusra dobol a mozdulat, a villanás elvakítja a magasba szökő hangokat. Kívülről látom a várost, ahol az utca sötétjében néhány autó halad. Álmos fáradtság keresi a képzeletbeli utakat, a talpam alatt folyik a megmaradt gondolat. Éhség vagy szomjúság kiutat keres a lyukakon keresztül, amelyből az üresség kacag kihívóan, mialatt a telt pohár elállja az utat. Az aszkéta lassan feláll, s körbenéz a teremben. Az üvegtükör összekeveri az árnyalakokat, s a bábok hajlonganak, ahogy a felejtés meghúzza a ravaszt. Kezemben megfordítom a pénzdarabot, s hagyom hogy földet érve szétszórja az átkokat. Megbocsátásból táplálkoznak a lusta mondatok, s ahogy a levegő megérinti arcomat, kifullad az utolsó csepp keserűség. Eltörlöm a nyomokat, s vérvörös ecsettel húzom meg a vonalat. Felmentést adnak a költöző madarak, s én felmászom a fészekbe, hogy kémleljem az éjszakai fényeket. Hajók ringatóznak a vízen, alszik minden, szívem őrzi a mélységeket és magasságokat. A hullámvasút vagonjai szétszakítva repülnek felém, az aszkéta szöget üt tenyerembe. Ólmos virradat, permetillat terjeng a szalma alatt. A koncert végetért, csupán a betonfal változott meg. Ismerem a játékszabályokat, mégis veszem a kalapot, szomorúan megtagadlak. Kábulat, aztán az élet játszik tovább, nevet a tangóharmonika.

Maszkabál

Tagadom a létezésem, azt akit a széken ülve melletted hagytam amikor becsuktad az ajtót. Elhiszed a nyomtalanul eltűnt verseket, a falakba vert szögekre aggatott naptárakon sorakozó ünnepeket. Döntés suttog a sötétben, s árnyakat kutatva fekszel ágyadon. Zörögve szakadt le a függöny, amikor megrántottam, s hátra sem nézve otthagytam az üres koppanást. Formálom a szavakat, ám a valóságba kilépő gondolatok csak falakat emelnek körülöttem, melyek közelítenek, nem eltávolítanak. Visszhangzik a lépcsőház, ahogy a tömeg keresztülrohan a nyirkos utcán, s a templom félreveri a harangokat. Hullik a vakolat, s a képkeret mögé rejtett semmi szétfeszíti a borosüveget. Millió darabban fekszünk a földön, türelmesen várjuk a sínekre begördülő vonatokat. Felszállók nyomorognak a megtelt vagonok előtt, s kétségbeesve keresik az ismerős arcokat. Gyengének érzem magam, s ahogy a viasz végigfolyik a nyílt seben, a fájdalom embertelen hangot ad. A kihalt váróterem folyosója elsötétedik, temetem magamat. Nem vagyok halott, de el kell hitetnem a láthatatlan szálakat, hogy a kalapácsütések csak egyszer fájjanak. Önmagam ellensége nélkül nem vagyok más csak sárból összegyúrt, útfélre szórt arany. Jönnek feltartóztathatatlanul az éhes madarak. Bizonytalan menedék és biztos kiutak szegélyezik a kerítés mellett heverő romokat. A lator lenéz rád, s a mennydörgés rekedten felugat.

Homokrajz

Számtalan módon tűntek el a meggyötört fogaskerekek. Nem adhatott könnyű életet, a felelőtlennek hitt képzelet régen elvesztette a jogot, hogy más legyen. Vészjelek tűntek fel az ajtók felett, s az összehajtogatott takaró mereven bámulta a plafonon kergetőző fényeket. Átlátszó fólia borította be az eget, amelyen egy szivárvány táncolt keresztül. Megváltoztak a színek, megkoptak, elfásultak, ahogy az idő elsuhant a sínek mellett. Reménytelen menekülés vezette a végzete felé, ahol várt rá a nyugalom és a kényelem. A remegő térdek összekoccantak a fagyos szélben, s a kopott kabát semmit sem fedett. A féltve őrzött titkok a padlóra gurultak, s a gyereksírás magasba röppent a csukott könyv lapjairól. Haldokló orchideák illata fojtogatta a kandallótűz előtt didergő látomást. A hintaszék magányos mozdulatai felidézték a majális kacagását, a hintalovak kergetőzését, s a pántlikák érintését a férfiak arcán. A telefonkagyló búgása azonban szétrombolta a vágyott változást, s a helyébe tények hálója szőtte bele bomlott fonalát.
A messzeségbe bámuló tekintet lassan elhomályosult, miközben a fagyos szél süvöltve felrántotta az ajtót, s dühösen a lángokba rohant. A mécsláng szótlanul tűrte a megsebzett árnyakat, míg végül a hamu belepte a könyvespolcot. A körhinta rozsdás karjai megmozdultak, s porba hullt a pántlika.

Foglalt jegyek

Lassuló szimfónia, a szobában keringenek a kósza füttyjelek. Leheletnyi érzelem lebbenti meg a függönyöket, s töri szét a virágcserepet. Hangtalan lélegzik a sarokban heverő kopott hegedű, húrjai lágyan dobolnak a szívemen. Szépség árad a rezgő lécekből, ahogy lábujjhegyen egyensúlyozik a névtelen. A nyugalom leereszkedik a földre, s feszülten figyeli, ahogy néha megremeg a kötél a tornász teste alatt, majd újra megfeszül, s az izmok összerándulnak. Érdek nélkül lebegnek a megzavart porszemek, s a tollpárna puha bársonya végigsimítja arcomat. Eszmélet dereng a kockaköveken. Az eső lassan felszárad, s a kopogás visszhangzik a repedéseken. Hazugságot sodor felém a kimeríthetetlen értelem, s én arcomat a párnába fúrva csitítom a feltörő színeket. Jelmezt húz fölém a tornász szelleme, miközben a kötél megremeg. Zuhanunk a jelenbe, s kapaszkodom a szilánkok széleibe. A palackban ott hevernek a meg nem írt levelek, s egyetlen tollvonás partra veti a hiányos rímeket. Megálló, a villamos sírva csenget, s miközben felszállok, betakarnak a füstjelek. A távolból homályos árnyék dereng, s ahogy a csilingelés szétfoszlik a levegőben, Ő is eltűnik a semmiben. A kötelet nyakam köré tekerem, s a tornász fütyül az ereszen.

Árnyéktánc

Esztelen félhomály söpör végig a kiégett házak korhadó ablakán. A levegőben szétrobban egy hatalmas szappanbuborék. Mérföldkövek sorakoznak a szótlanság küszöbén, s arra várnak hogy valaki eltolja az útból a fekete zongorát. Értéktelen rohanás a sínek mentén, ahol hátunk mögött hangosan fütyül a mozdony. Délibábok kergetőznek játékosan a fűben, mialatt egyetlen pillanatra sem nyitják ki szemüket a városon áthaladó idegenek. Tompa fájdalom szorítja a mellkasát, mintha összeroppant volna alatta a föld. A buborékok újra összeállnak, s nyirkos testükön megcsillan a színekbe rejtőző vallomás. A válaszúton különféle táblán jelzik a részvétlen hallgatást. Megfordul a szél, s fellibben a fátyoltakaró, amely alatt romokban hever az eltemetett kártyavár. Önkéntelen remegés hullámzik át a megfeszült kötelek mozdulatlan pajzsán, hogy aztán visszatérjen önmagába. Már nem kapkod a némaság, a percek vánszorognak az óra számlapján. A határidőnapló üres, a teleírt lapok nem mutatnak semmit abból amit eltakar a valóság. Gyávaság. Felvillan egy gyufaszál, s az esztelen félhomály bekopog szobám ablakán.