Csatatér

Régi harmonika hangjai süvítenek végig a sötét sikátoron. Kopott kalapban ül az esőáztatta földön, kezében sír a hangszer. Fojtó szag terjeng a levegőben, lába előtt patkányok futkosnak, de ő csak játszik a magányos éjszakában. Lázas menedék a művészet számkivetett szigetén, ahol a láncok erősebbek mint a halál búgó hangjai. Repedezett kőfalak, melyek réseibe jelet karcolt az öregség. Kopogó léptek szűrődnek be az utcáról, megelevenednek a mozdulatlanságba burkolózó lámpafények, sejtelmes árnyakat vetve a száműzött rejtekére. A patkányok riadtan szaladnak százfelé, miközben a botorkáló alak közeledik a végzete felé. A tudatlanság sodrása erősödik, magával ragadva az ingatag bizalmat és a kegyvesztett reményt. A harmonika szaggatottan lélegzik, mintha súlyos sebeket cipelne. A szomjúság égeti belsejét, de ujjai megfeszülnek, ahogy fülében visszhangoznak az alkotó suttogásai. Mondatfoszlányok, melyekben már régóta nincsen értelem, egymás mellett rohanó gondolatok, melyekből eltűnt a valótlan ébredés. A pusztulás könyörtelenül végigsöpör a sikátoron, maga előtt tolva egy összegyűrt újságpapír zörgő csontjait. Megbillen a fekete kalap, s a láncok a nyaka köré tekerednek. Édes ölelés a láthatatlan ködben. Bohémek nevetése visszhangzik a néma köveken. A harmonika törött darabjai elmerülnek a nyirkos éjszakában, s a felderengő hajnalfény megvilágítja a nyüzsgő patkányok riadt tekintetét. A többiről hallgat a menedék, s a vérvörös hullámok elindulnak a repedezett kőfalak tövén.