Ember a ködben. Párás a levegő, az égből hullanak az esőcseppek. Kimondhatatlan szavak rejtőznek a mélyben, de már nem követelőznek, nem tolakszanak előre. A hátsó sorban ülnek apró székeiken, s várják, hogy majd nevükön szólítják őket. Nincs már félelem, az árnyak mérgesen kergetőznek. Minden és mindenki bújócskázik. Játék az életünk, játék odafent és idelent. Madarak repülnek kitárt szárnyakkal, fűszálak hajladoznak az enyhe tavaszi szélben. Az ember áll a ködben. Névtelen, egy arc a semmiben.
Kiesik kezemből a toll, eltörött a hegye. A notesz fehér lapjain megkezdett sorok, fekete betűk. Nincs aki befejezze. Serceg a gramofon a háttérben, s egy idős asszony halkan dúdol egy régi nótát. Május van, a fák ontják illatukat, s a virágok ünneplő ruhában pompáznak. A polcról fogynak a könyvek, az idő nem kíméli egyiket sem. Elkezdett történetek, félbehagyott életek. Akad olyan is, ami talán sosem létezett, ám mégis életre keltette a szavak titkos ereje. Megőrzi az emlékezet.
Frissen vetett ágy, fehér falak, függöny s néhány növény a szoba teljes díszlete. Üres, teljesen üres. Lakatlan sziget, melynek ajtaját ha kinyitod, a semmibe vezet. Illúziók, szépen berendezett életek. Őszinte rettenet. Becsukod az ablakot, a madarak elrepülnek fejed felett. Állok a ködben, körülöttem idegen emberek. Kémlelem a messzeséget. Sokáig várok, majd lassan, óvatosan megfogom a kezed. Embergyerek. Játszunk. Te halált, én életet. Esőcseppek koppannak a fejemen. Ne engedd el a kezemet! Menj, hamarosan követlek! Így kezdődött, így lett vége egy ködös májusi reggelen. Üdvözöl a végtelen!
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése