A homok keresztülfolyt ujjaim között, csak a kagyló maradt a kezemben. Óriásnak tűnt a szememben, ahogy fekete burkát magára húzta, s eltakarta előlem a szemcsék maradványát. Nyughatatlan hullámzás a felszínen, s a mélyben fodrozódó elmúlás. Színek váltakoznak, zöldeskék, halványzöld, majd hirtelen éjfeketére vált, egy néma csobbanás, s újra elindul a körforgás. Pereg a mutató, nincs megállás, fordulat jön fordulat után, kezemmel ütöm a ritmust autóm oldalán, ahogy elhagyom a poros kis várost és újra hallom a tenger suttogását. Ismerősek még a vonások, a homok rajta hagyta ujjai nyomát, de a felnőttek nevetése ott kísért az utca túloldalán.
A szikla oldalához csapódnak a hullámok, s én kibontott hajjal állok a magaslat tetején. A vízcseppek esdeklőn keresnek kapaszkodót, s némán figyelem a teremtő alkotást. A kis faház még mindig ott áll, ahol egykor a homokba süppedt négy apró kis gyerekláb. Gerendái megkoptak, de minden egyes szeglet őrzi még a régi varázst, azt a bolyongó kóborlást, amit kezek el nem érhettek, s amelyben ott rejtőzött az örökkévaló esendőség. Hajamat fújja a szél, kezeimet kitárva magamba szívom a sós tenger illatát. A homok most már ott marad a kezemben, s a fekete kagylót elnyeli a csobbanás. Zöldeskék, halványzöld, éjfekete körforgás. Örökké visszavár.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése