Vadvirág

Szabadság. Rúgom a port az úton, ahogy ballagok a tűző napsütésben, fejemen egy régi szalmakalap. Valahol összeszedtem egy fűszálat, s most vidáman rágcsálom. Füttyre áll a szám, a fülemben egy furcsa dallam üti ritmusát. Amihez egykor ragaszkodtam most távolinak tűnik, mintha sosem létezett volna. Különös érzés, ahogy a jelent beragyogja egy kimeríthetetlen vallomás. A cipőm régen elszakadt már, a nadrágom is foltos, tulajdonképpen nincs is másik ruhám. Nevetek, ahogy eszembe jut az egykori festett világ. Hatalmas méretű köveket pakoltam a vállamra és csak raktam rendületlenül. Végül már szinte teljesen agyonnyomtak. Gondoltam egyet és ledobtam az összeset. Nagyot szóltak, és hangjuk messzire elért. Utána már nem volt maradásom, ahogy a kőrengeteget figyeltem, amely körbevett. Becsuktam a kis szoba ajtaját, s nekivágtam a végtelennek. Kalandos volt az indulás, s minden egyes pillanatot a hátizsákomban cipelek azóta is. Furcsa, de egyáltalán nem nehéz, inkább könnyű, könnyű mint a szél. Ha úgy gondolja, néhány kirepül, aztán egy idő után visszatér. Meleg étel, és puha ágy várja nálam, nincs is szüksége semmi másra. Van úgy, hogy megállok, s kieresztem az összeset. Imádom nézni, ahogy körülöttem szállnak, aztán ha elfáradtak visszabújnak a hátizsákba.
Ballagok a poros úton, furcsán néznek rám az emberek. Köveket cipelnek vállukon. Szerencsés vagyok, mert szabadon futhatok. Néha megállok, s magamba szívom a jól ismert illatot. Otthon vagyok. Alattam vízesés, csillognak a habok. Eldobom a fűszálat, a szalmakalapot, hátamról lerepül a kopott hátizsák, a cipő a bozótban landol. Futok és nevetek, majd nekirugaszkodom. Vízcseppek a homlokomon.