Íratlan szabály

A tábortűz fényei megvilágították az éjszakát, s az erdő magányában valahonnan nagyon közelről megszólalt egy bagoly. Hűvös volt az éjszaka, dideregtek a tölgyfák, de a fizikai világ nem ért el hozzám. Órák óta ültem a földön, az elszáradt levelek között, s figyeltem ahogy felcsap egy-egy kósza láng, nyújtózik, mintha az eget próbálná elérni, segítségért kiált, majd elemészti önmagát. Szerettem a természet nyugodt lélegzetvételét, azt az egyszerű valóságot, amiben a látszat mögött csakis az létezett ami a köpenyen, még ha volt is rajta néhány szakadás. A jelenben éltem, s megszűnt minden egyéb belém rögzült igazság. Kezemet a forró tűz fölé tartottam, s figyeltem ahogy izgatottan kapja fel fejét a bölcs varázsló, s zavart tekintettel néz rám. Hallgattam, s az öreg égszínkék szemeibe bámultam, ahol hömpölygött az óceán. Aztán egy szempillantás alatt köddé vált, s újra hallottam a bagoly huhogását. Mellettem zizegtek a falevelek, egy pillanatra mintha megértettem volna mit beszélnek. Kristálytisztán egymást szólították. Ujjaimmal óvatosan végigsimítottam recés szárnyaikon, s hagytam hogy az enyhe szellő felkapja, s fújja tovább. Remegett a fizikai valóság, s a láthatatlan vállamra tette mindkét kezét. Éreztem a nyomást, de kezemen izzott a parázs. A bölcs öreg varázsló lehelletét szinte tapintani lehetett a levegőben, tudtam hogy a közelemben jár. Közben kialudt a tűz, de a kezeimben még remegett a világ. A tükörkép zokogva nézett vissza rám. Ujjaim végigfutottak szobád ablakán. Behunytam szememet, s a lélek átsuhant a hideg téglapáncél falán. Arcodat nézte, ahogy kisimultak a redők a meggyötört idő kapuján. Fáztál, s ő rád terítette a megnyugvás puha palástját. Hajnalodott. Sírva hívtam vissza a lelkem maradványát. Minden ment tovább, s a kihunyt parázs mellett elhallgatott a bagolyhuhogás.