Egy ideje már nem vagyok éhes. Ülök az ablak mellett, s figyelem a távolodó alakokat. A villamos csenget, az autó dudál, majd hatalmas csattanás. Üvegszilánkok repülnek szanaszét, s úgy érzem, mintha a lábaimat kiszakították volna a helyéről. Nem fájdalom, ez valami egészen más. Megálló, ahonnan nem visz semmi előre vagy hátra, csupán egyetlen karcolás egy ódon kerítés falán. A jel, hogy valamikor ott jártak, ott éltek, ott nyomták az ócska kis biciklidudát. Hangok repkednek a levegőben, majd elmosódnak. Körülöttem árnyékok mozognak, s megfejthetetlen nyelven mormolnak egy furcsa imát. Kántálnak talán. Hallom a szirénát, de a lebegés kiszakítja testemből a tompa vádak halk sóhaját, aztán parttalanul elindul új gazdát keresni. Látom ahogy távolodik, ugyanúgy mint autóm ablakából.
Nem voltam ott, és mégis a nyílvessző a céltábla közepébe talált. Várakozik a hallgatás, s ebben a némaságban megtalálom a labirintus ajtaját. A gyufaszál sercen, s egy pillanatra összeér a tűz és parázs, hogy ellejtse utolsó szenvedélyes táncát. Ölelik egymást, mint két szerető a búcsúéjszakán. Egymás szemébe bámulnak, s nem értik, hogy mindez miért van így, s vajon ha elhalkul a zene, végetér a tánc, másnap mit mutat majd a tükör, s ki áll a másik oldalán. A téboly küszöbén lángba borul a világ, s miközben porrá omlik minden, megmarad a tűz és a parázs. Ismerős idegen a folyó két partján. Elmerülök a víz alá, s a háborgó mélység közepén meglegyint a halál. Szirénák, hallgatás, szirénák, a ház falán egy régi karcolás. Kacagva, bátran nyomom a biciklidudát.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése