Délibáb

Egymás mellett sorakozik az érinthetetlen távolság. Fekete esernyők csukott némasága kopog a viharvert ház falán. Beszürkült ablakok, a padokon kapkodva lélegzik a meggyötört várakozás. Százféle arc suhan el a mozdulatlan vonat előtt, miközben a hűvös acél kezükbe karcolja a halhatatlanság rövid pillanatát. Az ereszről nagy cseppekben csurog le a víz, átáztatva a szakadt tornacipő utolsó mozdulatát. Az első benyomás, a sejtelem fellángolása, melyet körbevesz a tudatlanság, és egy végzetes vallomás. Gördülnek a súlyos szavak, maguk előtt tolva mindazt amit összeragasztott a föld és a sár. A felhők fehér színe kifakul, s a régi mérleghinta magányos nyikorgása végigsöpör a kihalt utcán. Megrezzen a kabát, ahogy kezem lehajol, s ujjaimat belemártom az előttem hömpölygő hűvös vízfolyásba. Lassan érkezik a változás, s a megriadt hangyaboly elözönli a járdát. Menetel a megmaradt valóság, miközben a falra vetíti árnyékát. A pókháló ezüstjén végigszalad a remegés, s egyetlen apró mozdulat elindítja a lavinát. Porba rajzolt hasonmás nézi a derengő éjszakát, majd egyetlen sóhajjal szétfújja a felépített homokvárat. Bonyolult értelem kapaszkodik a szétszakadt fonálba, amely átszövi a kidöntött fák torz magányát. Ujjaim köröket írnak le a megzavart vízben, s én figyelem a fodrok vad táncát. Szürke és fekete homály ereszkedik a levegőben, s a test ringatózik az esernyőkbe karcolt sebek vonalán. Az árnyékok elszakadnak egymástól, távolodik a megismerhetetlen, magába zárva a létezés titkát. Az időtlen várakozás hátat fordít, s a festmény eltűnik a leomlott ház falán.