Emberek az utcán. Sétálok közöttük, figyelem mozdulataikat. Megbámulnak, leszólítanak. Egy fiatal férfi teára invitál. Kedves mosollyal arcomon megköszönöm és tovább megyek. Talán megfordult a világ, talán én fordítottam hátat. Más lett, talán. A virágárus vidáman integet, érzem a rózsák illatát. Nehéz megtalálni az elveszett hangokat, szavakat. A lejtő felfelé visz, nincs más választás. Kapaszkodó vár minden sarkon, minden fordulónál.
Ahogy lépkedek, mintha feltárulna egy kapu, s a túloldalon hegyek és dombok várnak, örök utazás. A küszöbön megállok, s hátranézek. Minden más. Már várnak rám. Eltűnt a félelem, eltűnt a düh és a lázadó tagadás.Építőkockák a kapun túl. Ismerem a formákat, a színeket. Nem messze tőlem egy kis játékvonat száguld a síneken. Valaki engem néz az ablaküvegen át. A közelben ott hever a gitárom. Emlékszem, amikor elindultam még nálam volt, de aztán útközben valahol, valamikor, valahogyan, .... Nem tudom.
Lépkedek, s érzem, ahogy visszaköltöznek belém a gondolatok és összeállnak a mondatok. Tenyeremre pillantok, tintanyomok az ujjaimon. Kagylódarabok hevernek lábaimnál. Vissza az úton. Beletúrok a forró homokba. Egy büszke sas száll el fejem fölött. Befejezett kopogás. Kapaszkodok. A kapu nyitva áll.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése