Angyalt vártam az égből, s felkacagott a pokol. A gyökerek szívembe nőttek, hiába próbáltam egyesével kiszakítani. Szúrtak a késhegyek. Nem bírtam fogni a láncokat, kezem megfeszült s véresre marta a képzeletet. Lángba borítottam az emlékezést. Vele együtt égtem, de nem szóltam egy árva szót sem. Összeszorítottam fogamat, míg a lángok nyaldosták testemet. Vártam az angyalt, megtaposva, porba hullva, le nem vettem az égről szememet. Üszkös romok álltak a házak helyén, a mezőt belepte a koromfekete végtelen. A lehetetlen nem létezett. Múltból felderengő szavak, reszketek. Haladok a lángtengerben. A kalászok izzanak, vörösek, s úgy hajlonganak a szélben, mintha életük utolsó percében egy fényképezőgép lencséje nézne velük szembe. Halálukban is büszkék, szilárdak, sebezhetetlenek.
A földet nézem, hallom a szárnysuhogást. Összeesek. Zokogás, mérhetetlen kegyelem. Tisztítótűz szakítja ketté testemet. Felsikolt az angyalom, megsebzik a lángnyelvek. Elengedem, repüljön messzire! Utána nézek, szárnyain őrzi jeleimet. Szomorúan sántít, a pokol vérfagyasztón nevet. Csak őt mentsd meg, vidd haza! - suttogom, miközben érzem, hogy minden összeomlik. Szomjúság gyötör, a távolból a szárnyakat figyelem. Hirtelen a magasba emelkedik. Olyan mint amikor először megpillantottam, tündöklik az éjszakában. Énekel: a hazatérők dala széttapossa a gyökereket. Szívembe marnak a késhegyek. Kezem port markol, a lángtenger betakar. Az angyalom énekel.
http://www.youtube.com/watch?v=1UUYjd2rjsE
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése