Szitakötő

Zene hullámzik át a rohanó lábak között. Ülök az ablakban és hallgatom. Nem akarom, hogy eltűnjenek a szivárvány színei, a gyerekek a padon, az egymás kezét szorosan fogó öregek, a madarakat etető fiatal párok. Nem akarom, hogy megszűnjenek a hangok, ám a csendet is akarom. Érezni a semmit, azt a különös, végtelen dallamot, amiben egyszerre keveredik a magány és a szívdobogás, amikor meglátom a régen elfelejtettnek hitt arcokat. Várok. Pengenek a gitárhúrok. Rohanó léptek koppannak a kihalt utakon. Cigarettafüst száll ki az alattam levő ablakon. Figyelem a szürke varázslatot, s arra gondolok, hogy ebben a büszke porfelhőben mennyi gondolat kavarog. Nagyot üt a dob. Üres sörösüvegek hevertek a padlón néhány évvel ezelőtt, elhagyott kulcsok, széttört bútordarabok. Hurrikán söpört végig a városon, s nem maradt semmi, csak fekete lábnyomok. Számolom a napokat, az óra régen megállt, talán azt mutatja, hogy éppen hol vagyok. Eltűntek a húrok, esik. A padokon a régi gyerekek ülnek, a kezek kinyúlnak egymás felé, s a magasba röppennek az ifjú dalnokok. Csend van, csak a hangok beszélnek. Futnak a léptek az ablakon. Játszom, s a hurrikán végigszáguld a városon.