Üres ami tele van, mégis csillog az üvegpohár. Romlás és pusztulás árnyékában lebegnek az emberi életek. Illúzionisták és artisták játéka a magasban és a mélyben. Szerepcserék, céllövölde. Kívülről olyan akár egy felbolydult hangyavár, sürgés-forgás, menekülés, taposás. Néha egy-egy pillanatra egymáshoz érnek a kezek, találkoznak a tekintetek, s kutatják a megfoghatatlant. Együtt és külön haladnak tovább, míg fejükre nem hullik egy fekete palást. Gyorsan zajlik minden, se szünet, se újabb felvonás, csupán egyetlen hatalmas gömb, amely állandóan forog, sohasem látod ugyanazt az oldalát.
Vadság rejtőzik a színfalak mögött, és homályos tudás. A lehetetlen vasmarokkal kapaszkodik a rojtokba, s szaggatja, hulljon mind a földre. Ám a kötél erős, s bár egyre több a szakadás, a lyukakon át feldereng a hajnali napsugár. Megnyugvás. Döntés a pokol kapujában. Vörös szárnyak emelik a magasba az illúzionistát, s a fojtó szag szétmállik, akár egy szikla. Tagadás, s a végső válasz: igen.
Magvető figyeli az artistát, zsebéből potyognak a búzaszemek. Termékeny alkotás a kínos semmi közepén. Megmarkolom a szék karfáját, nagyot reccsen alattam. A jelen kevés. A gömb pörög, s én újra elindulok feléd.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése