Mások élete

Az elsüllyedt világ felemelte fejét a vízből, s levegőért kapkodott. Nem voltam álmos, visszafojtott lélegzettel figyeltem ahogy szétfoszlik a semmi, és a homokban megjelennek az első lábnyomok. A világítótorony fényei lassan kialudtak, egyedül maradt a létra a falnak támasztva ég és föld határán. Körbejártam a szirteket, melyeken nyomot hagyott az erős hullámzás. Veszteség volt minden egyes mozdulat, ami nem emelkedett a magasba vagy nem vitt lefelé. Megválaszolatlan kérdések sorakoztak a hátam mögött, s türelmetlenül lökdösték egymást. Taposómalom az élet közepén, ahol egy szál boldogság ontja a vándorok vidám énekét. A mélyedés megrántja vállamat, és fáradt kezemnek hátat fordít a vágyott felismerés. Áthidalhatatlannak tűnő szakadék szakítja félbe a merengést, amelyben otthonra lel az egyszerűség. A tárgyakat sodorja a szél, s hiába rohanok utánuk, az égigérő fákról elém hull megszámlálhatatlan levél, hogy betakarja az emlékezést. A sziklaszirt meredek, s a nyomomban ott lihegnek múltam darabjai. A hajtók űzik őket, nem hagynak egy perc pihenőt sem, pedig elérhetetlen a cél, mert a létező az álmos semmibe lép. A csobbanás elmossa a parton a lábnyomok megmaradt jelmezét, s az elsüllyedt világ örökre lehajtja fejét.