Századforduló

A gőzölgő teát ajkamhoz emeltem, s ahogy szemem a sötétbarna italra tévedt, ismerős érzés járta át testemet. Fáztam. Erősen megmarkoltam a bögrét, égette ujjaimat. A körülöttem lévő tárgyak nyugalmat és biztonságot sugároztak, az életet, ahova tartoztam. Részekből állt össze minden, de voltak olyan képkockák amelyek nem voltak a helyükön. Éreztem, láttam, hogy esnek szét, de nem kaptam utánuk. Pusztulniuk kellett, nem őrizhettem halott tulipánokat. A szénrajzok emberi alakot öltöttek, s egymásba kapaszkodtak. A messzeségbe bámultak, vártak valamit. Lassan én is közéjük léptem, s megéreztem a tenger sós illatát. Derengett a hajnal, sétáltam a parton. Néha úgy éreztem, mintha egy könyv lapjain bandukolnék, amely a végtelenbe vezet. Amikor az oldal végére értem, lapoztak fölöttem, s ismét fentről indult el a lavina hogy magával sodorjon vagy a föld fölé emeljen. A tulipán utolsó szirmai lomhán ereszkedtek a párás levegőben, miközben hallgatták az utca zaját. Ekkor láttam utoljára őket.
Válogatom a képkockákat, s rádöbbenek hogy milyen sokat változtak. Akad köztük, amelyik idegen, csak valami furcsa emlékkép dereng a múltból, hogy talán létezett. A szénrajzok elmosódnak, s egyszínűvé válik a mozgó kép. Végül már nem is mozog, csak áll. Megint az az idegen érzés. Máshol, máshová, de biztosan nem itt. Nem szabad elkezdeni, mert nem szabad veszíteni. Tilos a remény, s én mégis földhöz vágom a forró bögrét, amely millió darabra esik szét. Szomjazom, a művész sír. Csattog a cintányér, s fejemet hátrahajtva érzem a virágszirmok simogatását. Értelmetlen ébredés. Már nem kísért annyira, már nem.... Földre hullik az összegyűrt papír.