Szimfónia

Forr a levegő, visszatér az arcokra az élet. A lehajtott fejek lassan ismét felemelkednek, s a szemekbe visszaköltözik a küzdeni akarás. Kifelé türelem és várakozás, belül azonban fortyogó vulkán, ami csak a kitörésre vár. Többször láttam már a lávatengert, ahogy dühösen utat tört magának és lángba borította az elszáradt fatörzseket. Nyomában izzó parázs maradt, amely felemésztette a haldokló világot, s a vörös szőnyegen elvetette a változás magvait. Ezek később hatalmas fákká terebélyesedtek és büszkén fordították lombkoronájukat az enyhe szellő felé, amikor átsuhant felettük.
Elérkezett ismét a változás ideje, s feszülten figyeltem minden egyes dörrenést. Tudtam, hogy már nem tart sokáig és a régi ablakokon virító függönyöket letépi az erős roham, hogy bejuthasson a fény. Határozott keménység, amelyben mégis ott bújkál a szelíd egyszerűség. Az értelem a háttérbe vonult, s beleült kopott karosszékébe. Kezébe vette régi könyvét, egy árva szót sem szólt, s én hallgattam a lapok sercegését. Aztán megremegett a föld, s a lábamat elborította a forróság. Kiáltani akartam, de nem jött ki hang a torkomon, csak álltam az áradó lávatenger közepén. Pusztított és teremtett, így találkozik talán a világos és sötét. Végül nem maradt egyetlen korhadt gyökér sem, s amerre a szem ellátott csak vöröslő messzeség takarta a földet és az eget. Tudtam, hogy most kell megtennem, nincsen több lehetőség, nincs több esély. Izzó lábnyomokat hátrahagyva átkeltem hát a semmi földjén. Türelem és várakozás, odabent lágyan dalol a szél, suttog egy soha nem volt mesét.