Érthetetlen, rendezett. Nyugtalan rezgések, lehajtott fejek. Figyelem a változást, a váltakozást. Ugyanaz marad, csak a vászondarabok rojtjai hullanak a földre. Összesöprik néha. Sietek. Rohanás oda, ahol nem sejtik mi az ami tartja bennünk az életet. Miért nem lehet másként, miért csúkódik be az orrunk előtt az ajtó, ha lélekszakadva rohanunk felé? Miért több a kevesebb?
Kell, az akarat visz előre, szorít a falhoz. Verejtékcseppek, küzdelem. A lift zakatol, ahogy halad az emeletek között: fel-le. Támaszok. A tető reped. Áll alatta, s ahogy potyog a vakolat, csak figyel, szemét mereszti, nem ugrik el. Cserepek, s egy váza darabjai. Szilánkok, amik a falba csapódtak, s őrzik az emlékeket. Ezredforduló, recsegve-ropogva fordulnak a kerekek. A nap lassan nyugovóra tér, s megpihen a dombok mögött. Nem zavarja senki sem.
Csillagfüggöny az égen. A volt ami van, s lesz majd a létezem. Pereg a homok, a szél fütyül a sikátorban. A patkányok ijedten futnak valami elől, menedéket keresnek.Léptek. Végül monoton hangok. Az eső kopog az ereszen.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése