Papírhajók. Forog a Föld. Megszokott utak, elhagyott csónakok. Álmos szemek a sötétben. Harangok zúgnak, s a tenger morajlását sodorja a szél felém. Színpadon állok. Csillogás, rivaldafény, tapsvihar. Teltház az élet peremén. A saját zeném, a saját hangom. Függöny mögé bújik a szenvedély. Nevetés, könnyed, őszinte szeszély. Tavaszi illat terjeng a levegőben, lüktetés.
Hátam mögött ismerős arcok. Mellettem emberek. Furcsa a kezük. Keresztek. Nehéz súly, könnyű repülés. Hangszóróból szűrődnek ki a mondatfoszlányok. Távoli, fátyolos titok. Meleg könnycsepp folyik szét az emberi arcokon. Duzzadó patak, végtelen udvarok. Zörögnek a kapuk, kulcsok a házfalon.
Ígéretek, fáradt sóhajok. Hallgatnak a kertek, a madárijesztő kitartóan követi szemeivel az égboltról távozó napot. A hegyoldalról kövek gurulnak lefelé. A völgyben ősi romok, eltűnt idők szellemei bolyonganak a sziklasírokon.
Átadom. Kották, félbehagyott dallamok. Zenekar, próbaterem. Karmester a pódiumon. Fémes acél, homok az ujjaim között. Peregnek a lapok. Számozott oldalak, színes lenyomatok. Sokan, többször. Tett és gondolat. Monológ. Párbeszéd a hátsó sorban. Kezed a vállamon. Fúj a szél.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése