Mások élete

Az elsüllyedt világ felemelte fejét a vízből, s levegőért kapkodott. Nem voltam álmos, visszafojtott lélegzettel figyeltem ahogy szétfoszlik a semmi, és a homokban megjelennek az első lábnyomok. A világítótorony fényei lassan kialudtak, egyedül maradt a létra a falnak támasztva ég és föld határán. Körbejártam a szirteket, melyeken nyomot hagyott az erős hullámzás. Veszteség volt minden egyes mozdulat, ami nem emelkedett a magasba vagy nem vitt lefelé. Megválaszolatlan kérdések sorakoztak a hátam mögött, s türelmetlenül lökdösték egymást. Taposómalom az élet közepén, ahol egy szál boldogság ontja a vándorok vidám énekét. A mélyedés megrántja vállamat, és fáradt kezemnek hátat fordít a vágyott felismerés. Áthidalhatatlannak tűnő szakadék szakítja félbe a merengést, amelyben otthonra lel az egyszerűség. A tárgyakat sodorja a szél, s hiába rohanok utánuk, az égigérő fákról elém hull megszámlálhatatlan levél, hogy betakarja az emlékezést. A sziklaszirt meredek, s a nyomomban ott lihegnek múltam darabjai. A hajtók űzik őket, nem hagynak egy perc pihenőt sem, pedig elérhetetlen a cél, mert a létező az álmos semmibe lép. A csobbanás elmossa a parton a lábnyomok megmaradt jelmezét, s az elsüllyedt világ örökre lehajtja fejét.

Csatatér

Régi harmonika hangjai süvítenek végig a sötét sikátoron. Kopott kalapban ül az esőáztatta földön, kezében sír a hangszer. Fojtó szag terjeng a levegőben, lába előtt patkányok futkosnak, de ő csak játszik a magányos éjszakában. Lázas menedék a művészet számkivetett szigetén, ahol a láncok erősebbek mint a halál búgó hangjai. Repedezett kőfalak, melyek réseibe jelet karcolt az öregség. Kopogó léptek szűrődnek be az utcáról, megelevenednek a mozdulatlanságba burkolózó lámpafények, sejtelmes árnyakat vetve a száműzött rejtekére. A patkányok riadtan szaladnak százfelé, miközben a botorkáló alak közeledik a végzete felé. A tudatlanság sodrása erősödik, magával ragadva az ingatag bizalmat és a kegyvesztett reményt. A harmonika szaggatottan lélegzik, mintha súlyos sebeket cipelne. A szomjúság égeti belsejét, de ujjai megfeszülnek, ahogy fülében visszhangoznak az alkotó suttogásai. Mondatfoszlányok, melyekben már régóta nincsen értelem, egymás mellett rohanó gondolatok, melyekből eltűnt a valótlan ébredés. A pusztulás könyörtelenül végigsöpör a sikátoron, maga előtt tolva egy összegyűrt újságpapír zörgő csontjait. Megbillen a fekete kalap, s a láncok a nyaka köré tekerednek. Édes ölelés a láthatatlan ködben. Bohémek nevetése visszhangzik a néma köveken. A harmonika törött darabjai elmerülnek a nyirkos éjszakában, s a felderengő hajnalfény megvilágítja a nyüzsgő patkányok riadt tekintetét. A többiről hallgat a menedék, s a vérvörös hullámok elindulnak a repedezett kőfalak tövén.

Címzett: Ismeretlen

Sóvárog a lélek, a sziklák hasadékában elmerül egy sebzett tenyér. Táncot lejt a hullámzó messzeség, miközben testén átfut a remegés. Gondolatban az üres bárpultra támaszkodva figyeli az üvegen tükröződő fényeket. Félig üres, félig teli poharak sorakoznak a polcokon gazdátlanul. Történetek olvadnak a cigarettafüstbe, hogy aztán a kopott mennyezetről egyetlen pillanatra hátraforduljanak, mielőtt végleg eltűnnek a láthatatlan idegenek szigetén. Elrévedt tekintetek fonódnak egymásba, de a látszaton túl megtörik a pillanatnyi mámoros szenvedély. Csendes valóság józanítja ki a poharak csilingelését. Ólomsúllyal ereszkedik a percmutató, majd elindul az emelkedőn felfelé. Választott némaság üldözi az egyetlen kiutat, de a felismerés elnémítja a kötelek súrlódó neszét.
A köveken egyensúlyozik a sebzett tenyér. Szédülés. Sörösüvegek gurulnak szerteszét, s a kábultság elfeledteti a közelgő hajnal derengését. A máshol elvesztett keresés utoléri a hűtlen tévedést. A földre ömlik a pohár tartalma, s a polcokon már csak az árnyékok nyomai őrzik a felszálló cigarettafüst fojtó szagát. Üres a reszketés. Jeltelen példakép, amely a háttérből figyeli az életunt vergődést. Záróra. A seprű nyomán felvert por szemébe száll, s meginog a létezés.

Délibáb

Egymás mellett sorakozik az érinthetetlen távolság. Fekete esernyők csukott némasága kopog a viharvert ház falán. Beszürkült ablakok, a padokon kapkodva lélegzik a meggyötört várakozás. Százféle arc suhan el a mozdulatlan vonat előtt, miközben a hűvös acél kezükbe karcolja a halhatatlanság rövid pillanatát. Az ereszről nagy cseppekben csurog le a víz, átáztatva a szakadt tornacipő utolsó mozdulatát. Az első benyomás, a sejtelem fellángolása, melyet körbevesz a tudatlanság, és egy végzetes vallomás. Gördülnek a súlyos szavak, maguk előtt tolva mindazt amit összeragasztott a föld és a sár. A felhők fehér színe kifakul, s a régi mérleghinta magányos nyikorgása végigsöpör a kihalt utcán. Megrezzen a kabát, ahogy kezem lehajol, s ujjaimat belemártom az előttem hömpölygő hűvös vízfolyásba. Lassan érkezik a változás, s a megriadt hangyaboly elözönli a járdát. Menetel a megmaradt valóság, miközben a falra vetíti árnyékát. A pókháló ezüstjén végigszalad a remegés, s egyetlen apró mozdulat elindítja a lavinát. Porba rajzolt hasonmás nézi a derengő éjszakát, majd egyetlen sóhajjal szétfújja a felépített homokvárat. Bonyolult értelem kapaszkodik a szétszakadt fonálba, amely átszövi a kidöntött fák torz magányát. Ujjaim köröket írnak le a megzavart vízben, s én figyelem a fodrok vad táncát. Szürke és fekete homály ereszkedik a levegőben, s a test ringatózik az esernyőkbe karcolt sebek vonalán. Az árnyékok elszakadnak egymástól, távolodik a megismerhetetlen, magába zárva a létezés titkát. Az időtlen várakozás hátat fordít, s a festmény eltűnik a leomlott ház falán.

Íratlan szabály

A tábortűz fényei megvilágították az éjszakát, s az erdő magányában valahonnan nagyon közelről megszólalt egy bagoly. Hűvös volt az éjszaka, dideregtek a tölgyfák, de a fizikai világ nem ért el hozzám. Órák óta ültem a földön, az elszáradt levelek között, s figyeltem ahogy felcsap egy-egy kósza láng, nyújtózik, mintha az eget próbálná elérni, segítségért kiált, majd elemészti önmagát. Szerettem a természet nyugodt lélegzetvételét, azt az egyszerű valóságot, amiben a látszat mögött csakis az létezett ami a köpenyen, még ha volt is rajta néhány szakadás. A jelenben éltem, s megszűnt minden egyéb belém rögzült igazság. Kezemet a forró tűz fölé tartottam, s figyeltem ahogy izgatottan kapja fel fejét a bölcs varázsló, s zavart tekintettel néz rám. Hallgattam, s az öreg égszínkék szemeibe bámultam, ahol hömpölygött az óceán. Aztán egy szempillantás alatt köddé vált, s újra hallottam a bagoly huhogását. Mellettem zizegtek a falevelek, egy pillanatra mintha megértettem volna mit beszélnek. Kristálytisztán egymást szólították. Ujjaimmal óvatosan végigsimítottam recés szárnyaikon, s hagytam hogy az enyhe szellő felkapja, s fújja tovább. Remegett a fizikai valóság, s a láthatatlan vállamra tette mindkét kezét. Éreztem a nyomást, de kezemen izzott a parázs. A bölcs öreg varázsló lehelletét szinte tapintani lehetett a levegőben, tudtam hogy a közelemben jár. Közben kialudt a tűz, de a kezeimben még remegett a világ. A tükörkép zokogva nézett vissza rám. Ujjaim végigfutottak szobád ablakán. Behunytam szememet, s a lélek átsuhant a hideg téglapáncél falán. Arcodat nézte, ahogy kisimultak a redők a meggyötört idő kapuján. Fáztál, s ő rád terítette a megnyugvás puha palástját. Hajnalodott. Sírva hívtam vissza a lelkem maradványát. Minden ment tovább, s a kihunyt parázs mellett elhallgatott a bagolyhuhogás.

Kőszobor

Egy ideje már nem vagyok éhes. Ülök az ablak mellett, s figyelem a távolodó alakokat. A villamos csenget, az autó dudál, majd hatalmas csattanás. Üvegszilánkok repülnek szanaszét, s úgy érzem, mintha a lábaimat kiszakították volna a helyéről. Nem fájdalom, ez valami egészen más. Megálló, ahonnan nem visz semmi előre vagy hátra, csupán egyetlen karcolás egy ódon kerítés falán. A jel, hogy valamikor ott jártak, ott éltek, ott nyomták az ócska kis biciklidudát. Hangok repkednek a levegőben, majd elmosódnak. Körülöttem árnyékok mozognak, s megfejthetetlen nyelven mormolnak egy furcsa imát. Kántálnak talán. Hallom a szirénát, de a lebegés kiszakítja testemből a tompa vádak halk sóhaját, aztán parttalanul elindul új gazdát keresni. Látom ahogy távolodik, ugyanúgy mint autóm ablakából.
Nem voltam ott, és mégis a nyílvessző a céltábla közepébe talált. Várakozik a hallgatás, s ebben a némaságban megtalálom a labirintus ajtaját. A gyufaszál sercen, s egy pillanatra összeér a tűz és parázs, hogy ellejtse utolsó szenvedélyes táncát. Ölelik egymást, mint két szerető a búcsúéjszakán. Egymás szemébe bámulnak, s nem értik, hogy mindez miért van így, s vajon ha elhalkul a zene, végetér a tánc, másnap mit mutat majd a tükör, s ki áll a másik oldalán. A téboly küszöbén lángba borul a világ, s miközben porrá omlik minden, megmarad a tűz és a parázs. Ismerős idegen a folyó két partján. Elmerülök a víz alá, s a háborgó mélység közepén meglegyint a halál. Szirénák, hallgatás, szirénák, a ház falán egy régi karcolás. Kacagva, bátran nyomom a biciklidudát.

Morajlás

A homok keresztülfolyt ujjaim között, csak a kagyló maradt a kezemben. Óriásnak tűnt a szememben, ahogy fekete burkát magára húzta, s eltakarta előlem a szemcsék maradványát. Nyughatatlan hullámzás a felszínen, s a mélyben fodrozódó elmúlás. Színek váltakoznak, zöldeskék, halványzöld, majd hirtelen éjfeketére vált, egy néma csobbanás, s újra elindul a körforgás. Pereg a mutató, nincs megállás, fordulat jön fordulat után, kezemmel ütöm a ritmust autóm oldalán, ahogy elhagyom a poros kis várost és újra hallom a tenger suttogását. Ismerősek még a vonások, a homok rajta hagyta ujjai nyomát, de a felnőttek nevetése ott kísért az utca túloldalán.
A szikla oldalához csapódnak a hullámok, s én kibontott hajjal állok a magaslat tetején. A vízcseppek esdeklőn keresnek kapaszkodót, s némán figyelem a teremtő alkotást. A kis faház még mindig ott áll, ahol egykor a homokba süppedt négy apró kis gyerekláb. Gerendái megkoptak, de minden egyes szeglet őrzi még a régi varázst, azt a bolyongó kóborlást, amit kezek el nem érhettek, s amelyben ott rejtőzött az örökkévaló esendőség. Hajamat fújja a szél, kezeimet kitárva magamba szívom a sós tenger illatát. A homok most már ott marad a kezemben, s a fekete kagylót elnyeli a csobbanás. Zöldeskék, halványzöld, éjfekete körforgás. Örökké visszavár.

Hamvas szirmok

Lassú tánc, a szaxofon hangjai súrolják a levegőt. Lebegés. Selyemruhák keringenek a sötétben, nesztelen léptekkel mozognak a női alakok. A függöny meglibben ahogy elhaladnak mellette az árnyak, szinte hozzá sem érnek, de a könnyű anyag úszik a levegőben. A hangok összeérnek, majd szétválnak, hullámzanak az éjszakában. A holdfény bekúszik az ablak résein, s észrevétlenül átoson a termen. Vendégek állnak az ajtóban, visszafojtott lélegzettel, megbabonázva. Kezük kígyózva mozog, s válaszol rá a test. Eleven varázslat, a szemekben felvillan az angyali szárny. Repül az elvesztett idő, s minden mozdulatlanul áll. A szaxofon mélabús hangon szól, az ajtón túl a mezítlábas világ csendben libben át a tükör megrepedt falán. A valóság halkan szövi aranyfonalát, miközben az ajtón megjelennek az első repedések, a vázáról hullik a zománc.
Éjfélt üt az óra, s hirtelen a zenekar abbahagyja végtelen dalát. Eltűnik az összes látomás, a holdfény visszabújik a felhők közé. A selyemruhák élettelenül hullanak a földre, s a függöny eltakarja az őszinte vallomást. Szárnysuhogás tölti be az éjszakát, érzem a nedves levegő illatát. Eső, hullámzás. Kopogás. A szaxofon halkan duruzsol, ébred a világ. Örök álmodás, kövek a vár falán. Villámlás. Betakar egy hófehér szárny.

http://www.youtube.com/watch?v=o14iDs7ZWys

Relikviák a polcon

Üres ami tele van, mégis csillog az üvegpohár. Romlás és pusztulás árnyékában lebegnek az emberi életek. Illúzionisták és artisták játéka a magasban és a mélyben. Szerepcserék, céllövölde. Kívülről olyan akár egy felbolydult hangyavár, sürgés-forgás, menekülés, taposás. Néha egy-egy pillanatra egymáshoz érnek a kezek, találkoznak a tekintetek, s kutatják a megfoghatatlant. Együtt és külön haladnak tovább, míg fejükre nem hullik egy fekete palást. Gyorsan zajlik minden, se szünet, se újabb felvonás, csupán egyetlen hatalmas gömb, amely állandóan forog, sohasem látod ugyanazt az oldalát.
Vadság rejtőzik a színfalak mögött, és homályos tudás. A lehetetlen vasmarokkal kapaszkodik a rojtokba, s szaggatja, hulljon mind a földre. Ám a kötél erős, s bár egyre több a szakadás, a lyukakon át feldereng a hajnali napsugár. Megnyugvás. Döntés a pokol kapujában. Vörös szárnyak emelik a magasba az illúzionistát, s a fojtó szag szétmállik, akár egy szikla. Tagadás, s a végső válasz: igen.
Magvető figyeli az artistát, zsebéből potyognak a búzaszemek. Termékeny alkotás a kínos semmi közepén. Megmarkolom a szék karfáját, nagyot reccsen alattam. A jelen kevés. A gömb pörög, s én újra elindulok feléd.

Századforduló

A gőzölgő teát ajkamhoz emeltem, s ahogy szemem a sötétbarna italra tévedt, ismerős érzés járta át testemet. Fáztam. Erősen megmarkoltam a bögrét, égette ujjaimat. A körülöttem lévő tárgyak nyugalmat és biztonságot sugároztak, az életet, ahova tartoztam. Részekből állt össze minden, de voltak olyan képkockák amelyek nem voltak a helyükön. Éreztem, láttam, hogy esnek szét, de nem kaptam utánuk. Pusztulniuk kellett, nem őrizhettem halott tulipánokat. A szénrajzok emberi alakot öltöttek, s egymásba kapaszkodtak. A messzeségbe bámultak, vártak valamit. Lassan én is közéjük léptem, s megéreztem a tenger sós illatát. Derengett a hajnal, sétáltam a parton. Néha úgy éreztem, mintha egy könyv lapjain bandukolnék, amely a végtelenbe vezet. Amikor az oldal végére értem, lapoztak fölöttem, s ismét fentről indult el a lavina hogy magával sodorjon vagy a föld fölé emeljen. A tulipán utolsó szirmai lomhán ereszkedtek a párás levegőben, miközben hallgatták az utca zaját. Ekkor láttam utoljára őket.
Válogatom a képkockákat, s rádöbbenek hogy milyen sokat változtak. Akad köztük, amelyik idegen, csak valami furcsa emlékkép dereng a múltból, hogy talán létezett. A szénrajzok elmosódnak, s egyszínűvé válik a mozgó kép. Végül már nem is mozog, csak áll. Megint az az idegen érzés. Máshol, máshová, de biztosan nem itt. Nem szabad elkezdeni, mert nem szabad veszíteni. Tilos a remény, s én mégis földhöz vágom a forró bögrét, amely millió darabra esik szét. Szomjazom, a művész sír. Csattog a cintányér, s fejemet hátrahajtva érzem a virágszirmok simogatását. Értelmetlen ébredés. Már nem kísért annyira, már nem.... Földre hullik az összegyűrt papír.

Sakk - matt

Sötét utcák és sikátorok. Füstös lokálokban férfiak ülnek az asztaloknál, egyik cigarettát a másik után nyomják el, miközben görcsösen szorítják a kártyalapot. Az arcukon megszállott szenvedély, kezükben remeg a pohár. Különös látvány a kocsma ajtajában állva. Torkomat marja az áporodott levegő, a füsttől szinte semmit nem látok. A csapos unottan áll a pult mögött, naponta láthatja ugyanazt a képet, csupán az arcok váltják néha egymást. Az egyik székről lefordul egy fiatal férfi, mindenki üveges szemekkel bámul rá, majd egy pillanat múlva már húzzák is az újabb lapot. Semmi változás. Ez is valóság, az utcák kövén megszületett igazság, amelyhez nem jut el a reklám és a színes plakát. Élő kampány, ahol a levegő a tét, a cél a túlélés, az út a magány.
Függőség emészti a végtelen semmibe rohanó embereket, akik a parkok mélyén, vagy a város szélén keresnek menedéket. Menekülnek maguk elől, amíg kifulladva a földre nem rogynak, s keserves zokogásban törnek ki. Siratják mindazt, amivé váltak és azt is, amik egykor voltak. A romok között keresik a rég elhervadt virágokat, a ködbe vesző arcokat, gyerekhangokat. Kacagássá változik a fájdalom ami belül kavarog, majd a végső felismerés előcsalogatja a legtorzabb hangokat. Aztán elmúlik az éjszaka. A fények bántják szemüket, homályosan dereng előttük a füstös lokál, a megnyert vagy elvesztett csata. Felkelnek és elindulnak valahova. Az úton minden és mindenki egyforma, nincsen se neve, se kora. Vánszorognak az órák, majd újra elkezd sötétedni, s a kocsmában erősödik a hangzavar. A zongoránál ülök, s a billentyűkön szétfoszlik a romantika.

Szimfónia

Forr a levegő, visszatér az arcokra az élet. A lehajtott fejek lassan ismét felemelkednek, s a szemekbe visszaköltözik a küzdeni akarás. Kifelé türelem és várakozás, belül azonban fortyogó vulkán, ami csak a kitörésre vár. Többször láttam már a lávatengert, ahogy dühösen utat tört magának és lángba borította az elszáradt fatörzseket. Nyomában izzó parázs maradt, amely felemésztette a haldokló világot, s a vörös szőnyegen elvetette a változás magvait. Ezek később hatalmas fákká terebélyesedtek és büszkén fordították lombkoronájukat az enyhe szellő felé, amikor átsuhant felettük.
Elérkezett ismét a változás ideje, s feszülten figyeltem minden egyes dörrenést. Tudtam, hogy már nem tart sokáig és a régi ablakokon virító függönyöket letépi az erős roham, hogy bejuthasson a fény. Határozott keménység, amelyben mégis ott bújkál a szelíd egyszerűség. Az értelem a háttérbe vonult, s beleült kopott karosszékébe. Kezébe vette régi könyvét, egy árva szót sem szólt, s én hallgattam a lapok sercegését. Aztán megremegett a föld, s a lábamat elborította a forróság. Kiáltani akartam, de nem jött ki hang a torkomon, csak álltam az áradó lávatenger közepén. Pusztított és teremtett, így találkozik talán a világos és sötét. Végül nem maradt egyetlen korhadt gyökér sem, s amerre a szem ellátott csak vöröslő messzeség takarta a földet és az eget. Tudtam, hogy most kell megtennem, nincsen több lehetőség, nincs több esély. Izzó lábnyomokat hátrahagyva átkeltem hát a semmi földjén. Türelem és várakozás, odabent lágyan dalol a szél, suttog egy soha nem volt mesét.

Vadvirág

Szabadság. Rúgom a port az úton, ahogy ballagok a tűző napsütésben, fejemen egy régi szalmakalap. Valahol összeszedtem egy fűszálat, s most vidáman rágcsálom. Füttyre áll a szám, a fülemben egy furcsa dallam üti ritmusát. Amihez egykor ragaszkodtam most távolinak tűnik, mintha sosem létezett volna. Különös érzés, ahogy a jelent beragyogja egy kimeríthetetlen vallomás. A cipőm régen elszakadt már, a nadrágom is foltos, tulajdonképpen nincs is másik ruhám. Nevetek, ahogy eszembe jut az egykori festett világ. Hatalmas méretű köveket pakoltam a vállamra és csak raktam rendületlenül. Végül már szinte teljesen agyonnyomtak. Gondoltam egyet és ledobtam az összeset. Nagyot szóltak, és hangjuk messzire elért. Utána már nem volt maradásom, ahogy a kőrengeteget figyeltem, amely körbevett. Becsuktam a kis szoba ajtaját, s nekivágtam a végtelennek. Kalandos volt az indulás, s minden egyes pillanatot a hátizsákomban cipelek azóta is. Furcsa, de egyáltalán nem nehéz, inkább könnyű, könnyű mint a szél. Ha úgy gondolja, néhány kirepül, aztán egy idő után visszatér. Meleg étel, és puha ágy várja nálam, nincs is szüksége semmi másra. Van úgy, hogy megállok, s kieresztem az összeset. Imádom nézni, ahogy körülöttem szállnak, aztán ha elfáradtak visszabújnak a hátizsákba.
Ballagok a poros úton, furcsán néznek rám az emberek. Köveket cipelnek vállukon. Szerencsés vagyok, mert szabadon futhatok. Néha megállok, s magamba szívom a jól ismert illatot. Otthon vagyok. Alattam vízesés, csillognak a habok. Eldobom a fűszálat, a szalmakalapot, hátamról lerepül a kopott hátizsák, a cipő a bozótban landol. Futok és nevetek, majd nekirugaszkodom. Vízcseppek a homlokomon.

Szitakötő

Zene hullámzik át a rohanó lábak között. Ülök az ablakban és hallgatom. Nem akarom, hogy eltűnjenek a szivárvány színei, a gyerekek a padon, az egymás kezét szorosan fogó öregek, a madarakat etető fiatal párok. Nem akarom, hogy megszűnjenek a hangok, ám a csendet is akarom. Érezni a semmit, azt a különös, végtelen dallamot, amiben egyszerre keveredik a magány és a szívdobogás, amikor meglátom a régen elfelejtettnek hitt arcokat. Várok. Pengenek a gitárhúrok. Rohanó léptek koppannak a kihalt utakon. Cigarettafüst száll ki az alattam levő ablakon. Figyelem a szürke varázslatot, s arra gondolok, hogy ebben a büszke porfelhőben mennyi gondolat kavarog. Nagyot üt a dob. Üres sörösüvegek hevertek a padlón néhány évvel ezelőtt, elhagyott kulcsok, széttört bútordarabok. Hurrikán söpört végig a városon, s nem maradt semmi, csak fekete lábnyomok. Számolom a napokat, az óra régen megállt, talán azt mutatja, hogy éppen hol vagyok. Eltűntek a húrok, esik. A padokon a régi gyerekek ülnek, a kezek kinyúlnak egymás felé, s a magasba röppennek az ifjú dalnokok. Csend van, csak a hangok beszélnek. Futnak a léptek az ablakon. Játszom, s a hurrikán végigszáguld a városon.

Egy vén fiákeren..

Serceg a gramofon, egy régi lemez hangjai töltik be a szobát. Nagymama a hintaszékben ülve köt valamit. Mosoly táncol arcán, halkan dúdolja az ismerős dallamot. Régi képek elevenednek meg előtte, visszatérnek az elveszett gyermekek, a puskaporos hordó mögé bújt férfiak. A szántóföldön krumplit szednek az asszonyok, s ő kíváncsi szemekkel figyeli a szapora mozdulatokat. Szénával megrakott lovasszekerek fordulnak be a házakhoz. Baráti ölelések, kalapemelgetés, borospoharak. Aztán vált a kép, a levegő megtelik porral és hamuval, ropognak a gerendák, ahogy a tűz egyre följebb merészkedik a ház falán. Puskaropogás hasít a csendbe, az úton katonák rohannak felé. Rémülten áll a kapuban, földbe gyökerezett lábakkal, mozdulni sem bír. Lövések dördülnek, a férfiak orra buknak, s többé nem kelnek fel. Megsárgult fényképeket, féltve őrzött leveleket sodor a szél. Újabb képkocka. A présházból hangos énekszó árad, az asztalokra egymás után kerülnek fel a borosüvegek. Szalonna, hagyma, kenyérillat terjeng a levegőben. A cigányprímás kezében sír a hegedű, együtt táncol fiatal és öreg. Suhognak a szoknyák, kopognak a csizmatalpak. Sokszor megfordult már a világ, és mégis rendületlenül őrzi sebzett arcát.
Nagymama alszik a hintaszékben. Kezében megállt a kötőtű. Mosolyog. A gramofon még serceg, játsza az utolsó dallamot. Hamvadó cigarettavég az asztalon. Esős vasárnap délután.

http://www.youtube.com/watch?v=nT3pvm9wX8k&feature=related

Dimenziók

Papírhajók. Forog a Föld. Megszokott utak, elhagyott csónakok. Álmos szemek a sötétben. Harangok zúgnak, s a tenger morajlását sodorja a szél felém. Színpadon állok. Csillogás, rivaldafény, tapsvihar. Teltház az élet peremén. A saját zeném, a saját hangom. Függöny mögé bújik a szenvedély. Nevetés, könnyed, őszinte szeszély. Tavaszi illat terjeng a levegőben, lüktetés.
Hátam mögött ismerős arcok. Mellettem emberek. Furcsa a kezük. Keresztek. Nehéz súly, könnyű repülés. Hangszóróból szűrődnek ki a mondatfoszlányok. Távoli, fátyolos titok. Meleg könnycsepp folyik szét az emberi arcokon. Duzzadó patak, végtelen udvarok. Zörögnek a kapuk, kulcsok a házfalon.
Ígéretek, fáradt sóhajok. Hallgatnak a kertek, a madárijesztő kitartóan követi szemeivel az égboltról távozó napot. A hegyoldalról kövek gurulnak lefelé. A völgyben ősi romok, eltűnt idők szellemei bolyonganak a sziklasírokon.
Átadom. Kották, félbehagyott dallamok. Zenekar, próbaterem. Karmester a pódiumon. Fémes acél, homok az ujjaim között. Peregnek a lapok. Számozott oldalak, színes lenyomatok. Sokan, többször. Tett és gondolat. Monológ. Párbeszéd a hátsó sorban. Kezed a vállamon. Fúj a szél.

Füstkarikák

Hangulatos kis kávéház. Egyszerű székek és asztalok. A kis ajtó nyikorog, ahogy lenyomom a kilincset. A pincérek egyszerre néznek fel. Mosolygok, visszamosolyognak rám. A helyem már előkészítve, az asztalon újság és a jól ismert kávéspohár. Az emeleten megreccsen egy szék. Felsóhajtok, s beszívom a fa illatát. Aztán leülök, és széthajtom az újságot. Pillanatok alatt megtelik az üres pohár. Ugyanaz az íz, mégis több mint megszokás. Életvidám rácsodálkozás. Kinézek az ablakon. Egy kisfiú szalad át a másik oldalra, s öleli át édesanyja nyakát. A sarkon egy magányos férfi álldogál, s fél percenként nézi az óráját. Gondterheltnek tűnik, fáradt ráncok borítják homlokát. A szemben lévő ház egyik teraszán egy fiatal házaspár galambokat etet. Hullanak a magasból a kenyérdarabok. Csillog a szemük, ahogy egymásra néznek. Szerelmesek.
Egy fiatal nő sírva rohan keresztül az utcán, aztán eltűnik a fordulónál. Egy autó fékez le a régi ház előtt, majd újra gázt ad és elrobog. Egy idős házaspár fordul be a sarkon. Remegő kézzel kapaszkodnak egymásba. Egymásra néznek, nevetnek. Minden mozdulatukban szeretet bújkál.
A kisfiú boldog mosollyal szalad oda hozzájuk, s átöleli őket. Édesanyja féltő szeretettel karol bele az idős férfiba, aki hálásan néz vissza rá. A férfi, aki a sarkon áll, zavartan megigazítja ingujját, és elindul a vidám társaság felé. Fejére hullik egy kenyérdarab. Felnéz, s meglátja a fiút és a lányt. Lassan felemeli kezét, és integet. Megváltozik az arca, ahogy visszaintenek. Különös változás. Egy kéz érinti meg vállát. Az idős nő gyengéden tekint rá. Leolvasom a férfi remegő szájáról a szót, amely elhagyja az ajkát: Édesanyám.
Hirtelen egy autó fékez le mellettük. Néhány perc után továbbhajt, s az úton egy fiatal férfi áll. Hátizsák a vállán. A vándorlás végetért. A kisfiú a nyakába ugrik, s Ő szorosan átöleli.
Emberek, egy élet néhány pillanatban a kávéház ablakán keresztül. Előttem a világ. Összehajtom az újságot, s az üres pohár mellé teszem. Az asztalon már ott hever a fehér papír és az írószerszám. Az emeleten újra megreccsen a szék. Látlak már.

Kortárs reneszánsz

Emberek az utcán. Sétálok közöttük, figyelem mozdulataikat. Megbámulnak, leszólítanak. Egy fiatal férfi teára invitál. Kedves mosollyal arcomon megköszönöm és tovább megyek. Talán megfordult a világ, talán én fordítottam hátat. Más lett, talán. A virágárus vidáman integet, érzem a rózsák illatát. Nehéz megtalálni az elveszett hangokat, szavakat. A lejtő felfelé visz, nincs más választás. Kapaszkodó vár minden sarkon, minden fordulónál.
Ahogy lépkedek, mintha feltárulna egy kapu, s a túloldalon hegyek és dombok várnak, örök utazás. A küszöbön megállok, s hátranézek. Minden más. Már várnak rám. Eltűnt a félelem, eltűnt a düh és a lázadó tagadás.Építőkockák a kapun túl. Ismerem a formákat, a színeket. Nem messze tőlem egy kis játékvonat száguld a síneken. Valaki engem néz az ablaküvegen át. A közelben ott hever a gitárom. Emlékszem, amikor elindultam még nálam volt, de aztán útközben valahol, valamikor, valahogyan, .... Nem tudom.
Lépkedek, s érzem, ahogy visszaköltöznek belém a gondolatok és összeállnak a mondatok. Tenyeremre pillantok, tintanyomok az ujjaimon. Kagylódarabok hevernek lábaimnál. Vissza az úton. Beletúrok a forró homokba. Egy büszke sas száll el fejem fölött. Befejezett kopogás. Kapaszkodok. A kapu nyitva áll.

Üresjárat

Emlékszel? Emlékszem.
Mindenre? Semmire.
Megérted? Elfogadom.
Keresed? Kiharcolom.
Itt vagy? Távolodom.
Tettek? Gondolatok.
Érzed? Értem.
Hasonlítunk? Különbözünk.
Mindig? Örökké.
Te vagy az? Mi vagyunk.

Jelenlét

Vánszorog az idő. Be kell fejeznem a tombolást. Nem érthetem. Kifogások keringenek a levegőben. Talány. Külön-külön összeillenek a szavak, de együtt jelentéktelenek. Csobbanás. Evezőlapát hever a parton. Realista félelem. Csak tőmondatok, talán semmi nem is rejtőzik közöttük, nincsenek kérdőjelek. Pont van, erős, fekete. Néha vessző is, de a folytatás bátortalan hangon kopog. A lakat meg se moccan. Hétpecsétes, lezárt. Barikád az úton. Átugrom. Fejem a földbe csapódik, de nem érzek semmit. Nem tudok futni. Emberek hevernek a fűben. Boldogság. Az utolsó hosszú ékezet.

Főnix

Angyalt vártam az égből, s felkacagott a pokol. A gyökerek szívembe nőttek, hiába próbáltam egyesével kiszakítani. Szúrtak a késhegyek. Nem bírtam fogni a láncokat, kezem megfeszült s véresre marta a képzeletet. Lángba borítottam az emlékezést. Vele együtt égtem, de nem szóltam egy árva szót sem. Összeszorítottam fogamat, míg a lángok nyaldosták testemet. Vártam az angyalt, megtaposva, porba hullva, le nem vettem az égről szememet. Üszkös romok álltak a házak helyén, a mezőt belepte a koromfekete végtelen. A lehetetlen nem létezett. Múltból felderengő szavak, reszketek. Haladok a lángtengerben. A kalászok izzanak, vörösek, s úgy hajlonganak a szélben, mintha életük utolsó percében egy fényképezőgép lencséje nézne velük szembe. Halálukban is büszkék, szilárdak, sebezhetetlenek.
A földet nézem, hallom a szárnysuhogást. Összeesek. Zokogás, mérhetetlen kegyelem. Tisztítótűz szakítja ketté testemet. Felsikolt az angyalom, megsebzik a lángnyelvek. Elengedem, repüljön messzire! Utána nézek, szárnyain őrzi jeleimet. Szomorúan sántít, a pokol vérfagyasztón nevet. Csak őt mentsd meg, vidd haza! -  suttogom, miközben érzem, hogy minden összeomlik. Szomjúság gyötör, a távolból a szárnyakat figyelem. Hirtelen a magasba emelkedik. Olyan mint amikor először megpillantottam, tündöklik az éjszakában. Énekel: a hazatérők dala széttapossa a gyökereket. Szívembe marnak a késhegyek. Kezem port markol, a lángtenger betakar. Az angyalom énekel.

http://www.youtube.com/watch?v=1UUYjd2rjsE

"A remény rabjai"

Szeretettel M.J.-nak! Köszönöm a köszönömöt!

Tudatlanság küszöbén állok, hitetlenség kísér. Fogalmak, melyeket értek, de a lényeg valahol a semmiben lebeg. Nem érem el. Feldereng egy régi kép, cseresznye lóg a fa tetején. Rajzok, lágy vonás suhan a papír felett. A konyhában sípol a teáskanna. Könnyed léptek, szoknyák suhogása. Sütemény illata terjeng a levegőben. Otthon. A teraszon egy szürke galamb totyog, fészket keres. A szél meglebbenti a függöny sarkait. Titkok tárulnak fel a múltból. Sötét világosság. Elferdült igazságok, agyonhajszolt szavak, mondatok. Kávé gőzölög az asztalon. A szobában duruzsol a televízió, miközben villog a monitor. Álmos ébredés. Lassul az élet, csitul a víz felszíne.
Kalapácsütések, egyre erősebbek. Repedezik a fal, a régi festék lepereg a tégláról. Tiszta, de védtelen. Az utcáról nem szűrődnek be zajok, csak egy-egy falevél hullik ölébe. Színek. Pocsolya a földön, zavaros képmások. Hazafelé tart. Érintések, köszöntés. A kapu becsukódik: kézben kéz. Egymásba rejtett tudás, kimondatlan reszketés. Kiáltás a hitért. Egység, felbonthatatlan kötelék. Koppanás, földre hullik egy gyűrű. Gondtalan nyugalom. Fáj még a seb, de gyógyul már, s betömi a falon tátongó repedést. Új színek a falakon. Minden összetartozik, minden, minden... Egyszerű tévedés.

Iránytű

Alkotás. Beléptem a tükörbe. Csíkok borítják testemet, piros és fekete színek. Visszanyúl kezem, hangosan koppan az üvegen. Zárt terem, fából ácsolt padló. Pókháló lebeg fejem felett. Csodálkozva nézek szét, minden csupa érzelem. A sarokban egy régi játékbaba hever, hiányzik az egyik lába. Letérdelek, s végigsimítom a műanyag életet. Dobog a szíve. Kopogást hallok, szétnézek, de minden üres. Egyedül, bezárva, magam választottam a szabadságot.
Szoba szobát követ, megvetett ágyak, kihunyt lámapfény, csak a teraszon nyikorog a viharlámpa. Sír? Nem,énekel. Kinyitom az ajtót, s ámulva hallgatom az ismerős dallamot. A múltam üzen, s jelenem megfogja kezemet. Leülünk a hintaszékbe, s egy takaró hullik ölembe. Meleget áraszt. A viharlámpa lágyan énekel. Altatódal ringat a semmiben. Sötétedik. Kopognak az üvegen. Határvonal. A nyílvessző szélsebesen pörög, majd hirtelen átrepül a tükör felett, s belefúródik egy fába. Kiáltás. Dübörög a föld. Már nem ébreszt fel semmi sem. Távolodom, érkezem. A hintaszék megáll, s fejemre hull a fehér lepel. Túl az üveghegyen.

http://www.youtube.com/watch?v=FSh4E0dlOHA&feature=related

Karikatúra

Érthetetlen, rendezett. Nyugtalan rezgések, lehajtott fejek. Figyelem a változást, a váltakozást. Ugyanaz marad, csak a vászondarabok rojtjai hullanak a földre. Összesöprik néha. Sietek. Rohanás oda, ahol nem sejtik mi az ami tartja bennünk az életet. Miért nem lehet másként, miért csúkódik be az orrunk előtt az ajtó, ha lélekszakadva rohanunk felé? Miért több a kevesebb?
Kell, az akarat visz előre, szorít a falhoz. Verejtékcseppek, küzdelem. A lift zakatol, ahogy halad az emeletek között: fel-le. Támaszok. A tető reped. Áll alatta, s ahogy potyog a vakolat, csak figyel, szemét mereszti, nem ugrik el. Cserepek, s egy váza darabjai. Szilánkok, amik a falba csapódtak, s őrzik az emlékeket. Ezredforduló, recsegve-ropogva fordulnak a kerekek. A nap lassan nyugovóra tér, s megpihen a dombok mögött. Nem zavarja senki sem.
Csillagfüggöny az égen. A volt ami van, s lesz majd a létezem. Pereg a homok, a szél fütyül a sikátorban. A patkányok ijedten futnak valami elől, menedéket keresnek.Léptek. Végül monoton hangok. Az eső kopog az ereszen.

Álomvadászok

Itt vagyok, de szeretném ha a máshol jönne közelebb. Karcolom, vésem a fába a jeleket. Emlékszem, hogy a vízből kilátszottak a jéghegyek. Büszke óriások voltak, rám sem néztek, ahogy elhaladtam mellettük. Útvesztő, sorstalanul a tengeren. Eszembe jutottak a búzakalászok. A mezőn mezítláb szaladtam, s hagytam, hogy a szél játéka megszépítse a leégett földeket. Száraz gallyak zörögtek az erdőben, s egy éles füttyjel lángba borította a fellegeket. A tölgyfa alatt szanaszét hevertek a falevelek, s a makkdarabok beborították a zöld füvet. Erős, drótból font kötelek. A mozdony sípolt, csikorogtak a fékek. Ott feküdt a síneken. Nem volt nála fegyver, csak bámult maga elé, s figyelte ahogy a száguldó gépezet fényei egyre közelebb és közelebb érnek. Nem félt, nem remegett. Aztán az utolsó pillanatban hirtelen eltűnt a vonat elől. Amikor megfordultam, ott állt mögöttem. Nem szólt egy szót sem, csak intett, hogy kövessem. Lenyűgözött kecses, nyúlánk alakja, fürge léptei, ahogy szélsebesen ugrált a köveken. Orra buktam, hátrafordult, s kinevetett. Bosszantott a vidámsága, a jókedv ami belőle áradt, de mentem utána. Enyhe szellő simogatta meg arcomat, s egy pillanatra behunytam szememet. Amikor újra kinyitottam, kihalt volt minden. A rejtélyes idegen eltűnt. Egy fának támasztva ott feküdt a fegyvere. Ahogy közelebb léptem, a fák között megpillantottam egy csordogáló forrás vizét. Megigézve bámultam a tisztaságot, s a benne felderengő kölyök arcát. Szalmakalap volt a fején, integetett. Megfájdult a fejem. Koncentrálni akartam, a fegyver remegett a kezemben. A víz egyre csak nőtt és nőtt, ellepte a lábamat, s mindeközben bénultam figyeltem a gyermeket. Kapaszkodott belém, s nem engedett. Lőnöm kellett volna, tudtam, éreztem. A víz már az államat nyaldosta, fegyveremet tartottam a fejem felett. Aztán egy szempillantás alatt magamhoz szorítottam és alámerültem. Úsztam, csukva volt a szemem. Lassult a légzésem, végül már nem éreztem semmit. Amikor magamhoz tértem, a kis csónak békésen ringatózott a vizen. Benne ült egy kigyerek. Ismerős volt, alakja nyúlánk és kecses. Integetett. Szaladtam, bár nem tudtam mit keresek. Feltámadt a szél, s lesodorta fejemről a szalmakalapot. Jéghegyek, hulló tölgyfalevelek. A távolban feldördült egy puskalövés. Aztán minden elhalkult, minden megszűnt. Csendes, tiszta tó. Éjjeli gyászmenet.

Földrengés

Test és lélek, a spiritualizmus határai. Őrültség és szenvedély, kapálózás, menekülés. Aztán minden nyugodt, csendes, akár vihar után a kisimult tenger felszíne. Örvények a mélyben. A távolban egy kitört vulkán lávatengerének fényei. Forróság. Egy napon, egy időben, egy helyen. Az események megállíthatatlanul pörögnek, s mindent magukba szippantanak.
Kezemen látszanak az erek. Erőltetett, monoton. Nem létezem, ha nem láthatok, nem kapok levegőt, ha nem hallhatom a zene ütemét. Borító, kép a könyv fedelén. Mosolyog rám, ismerősek vonásai. Kutatom, keresem, vajon mit rejtenek szemei, milyen titkokat őriznek a kopott papírok. Megsárgult képeslapok. Kimásznak a sarokból, s belebújnak kabátzsebembe, már magam sem tudom, mióta hurcolhatom. Modern és régi, fásult és friss. Keverednek az élet nagybetűi. A legelső hátulról támad, lesből érkezik. Tétlenség. Nem először kopogtat a váratlan vendég. Rövid ideig marad, nem értem mit szeretne mondani, nem tudok rá figyelni. Nem ismerjük egymást, átnyúlnak határaink. Alighogy becsukja maga mögött az ajtót, s fejem alatt megfordítom a párnát, az elveszettség néz rám kihívóan. Bántani jött, érzem tekintetén. A számat sem nyithatom ki, s máris könyörtelenül rám támad. Megkövülten fekszem ágyamon, s próbálok lélegezni. Számolom a perceket, s hallgatom a falióra kattanásait. Végül csend lesz. Ül az ágyam szélén, s bosszúsan legyint. Valamit még mormog magában, majd ő is távozik. Figyelem az éjszaka zajait, s hallom ahogy valaki közeledik. Megijedek, amikor megpillantom. Cipője lyukas, inge elszakadt, nadrágján pedig hatalmas foltok éktelenkednek. Levertség. Hordozza hátizsákját, s benne minden sérelmét. Szeretném, ha letenné, barátságosan nyújtom felé kezemet. Megriad, hátralép, s magához szorítva a viseltes hátizsákot eltűnik. Ágyamba zuhanok. Valakit még várok, érzem hogy jönnie kell, ez még így túl kevés. Nem találtam semmit, semmit amit értenék. Csendben lélegzem, nem mozdul a gép. Ébredés, reggeli tompa lüktetés. Erek a kezemen, fejemen átfut a felismerés. Nincs különbség, minden kezdődik, s minden visszatér. Önmagától, önmagába. Zuhanás vagy repülés? Szárnyak nélkül, szárnyakkal futunk a fény felé.

Kerek egész

Billiárdgolyók gurulnak az asztalon. A dákó forog a kezemben. Hátam mögött megszólal a zene, hasít a levegőben. Ritmusra mozog a lábam, a lámpafényben úsznak a füstkarikák a fejem fölött. A golyók egymás után tűnnek el a lyukban. Az utolsó ütés süvít mint a szél. Kemény, határozott, pontos. A teremben tapsolnak, itt-ott egy füttyszó is felhangzik. Mosolygok, s a poharam után nyúlok. Felhajtom a maradék italt, a dákót visszateszem a helyére, majd egy gyors fejbiccentés kíséretében kisétálok az ajtón. Beszívom a friss levegőt. Órámra nézek: hajnali három. Túl korán van még hazamenni. Nyakamba veszem a várost. Már ismerem a járást, maguktól visznek lábaim. Néha felbukkan egy-egy autó az úton, s elrobog mellettem. Fel sem nézek, csak arcomon fut végig egy halvány mosoly. Ugrálok a kockaköveken. Észre sem veszem, eltelik egy óra, aztán még egy, s elkezd derengeni. Ébred a világ, s én állok a kellős közepén.
Felerősödnek a város zajai, lassan kihunynak a lámpafények, s a sarkon túl már hallom a villamos csengetését. Egy újabb reggel. Nyit a péküzlet, érzem a kenyér illatát. Számban összefut a nyál. Éhes vagyok, órák óta nem ettem semmit. Belenyúlok zsebembe, s előkotrom a megmaradt pénzemet. Vidáman lépek be a kis bolt ajtaján, s ujjammal a ropogós perecre mutatok. Az eladó jóságos szemekkel néz rám, már ismer. Váltunk néhány szót, majd búcsút intek, s jókedvűen távozom. Tudjuk mindketten, holnap ismét találkozunk. A perec gyorsan fogy, miközben lábaim visznek hazafelé. A ház előtt egy öreg koldus üldögél. Reggelenként szoktunk beszélgetni. Egyszerű ember, de éppen ezért kedveltem meg talán. Annyit beszél amennyi szükséges, s ha már nincs mondanivalója, előveszi kopott hegedűjét és elkezd játszani. Csak úgy, magának. Látszik rajta, hogy élvezi. Hallgatom egy darabig, s azon gondolkodom, hogy milyen egyszerű is ez az egész. Az öregre nézek, de ő máshol jár. Egy ideig még nézem sötétbarna szemét, majd csendben megfordulok, s a bejárati ajtóhoz lépek. A kulcs zörren a zárban, s már bent is vagyok. A lift monoton kattogása közben egy nagyot ásítok, aztán egy zökkenés. Kiszállok az emeleten, s benyitok a szobámba. A napsugarak már javában kergetőznek a falakon. Szeretik ezt a helyet, néha még engem is felébresztenek, ha játszani támad kedvük. Nem tudok rájuk haragudni. Szeleburdi népség, szívesen látott vendég. Cipőmet levetem, majd a fürdőszobába sétálok, s megengedem a vizet. Amint a kád megtelik, ledobom ruháimat és belevetem magam. Micsoda felfrissülés! Mintha egy mázsás súly gördült volna le vállamról. Egy ideig áztatom fáradt tagjaimat, majd kimászok a kádból, megtörölközöm, s felveszem a tiszta ruhát. Nyújtózok egy nagyot, és az ablakhoz sétálok. Odalent már javában zajlik az élet. Újabb mosoly terül el arcomon, majd becsukom az ablakot, a kulcsokat zsebre vágom, s kimegyek a konyhába. Kinyitom a hűtőszekrényt, előveszem a vizesüveget, s egy jó nagy pohárral öntök magamnak. Érzem ahogy végigfut a szervezetemen, s lehunyom szememet. Megnyugtató érzés! Az üveget visszateszem a helyére, majd felhúzom cipőmet, s megmarkolom kerékpárom kormányát. Kiviszem a folyosóra, s bezárom magam után az ajtót. Elrakom a kulcsokat, hívom a liftet. Lefelé menet dúdolok magamban. Az utcára lépve megcsapja orromat a benzingőz, s ereimben felforr a vér. Felpattanok a biciklire, s már suhanok is úticélom felé. Irány a messzeség!

Keserédes

Ember a ködben. Párás a levegő, az égből hullanak az esőcseppek. Kimondhatatlan szavak rejtőznek a mélyben, de már nem követelőznek, nem tolakszanak előre. A hátsó sorban ülnek apró székeiken, s várják, hogy majd nevükön szólítják őket. Nincs már félelem, az árnyak mérgesen kergetőznek. Minden és mindenki bújócskázik. Játék az életünk, játék odafent és idelent. Madarak repülnek kitárt szárnyakkal, fűszálak hajladoznak az enyhe tavaszi szélben. Az ember áll a ködben. Névtelen, egy arc a semmiben.

Kiesik kezemből a toll, eltörött a hegye. A notesz fehér lapjain megkezdett sorok, fekete betűk. Nincs aki befejezze. Serceg a gramofon a háttérben, s egy idős asszony halkan dúdol egy régi nótát. Május van, a fák ontják illatukat, s a virágok ünneplő ruhában pompáznak. A polcról fogynak a könyvek, az idő nem kíméli egyiket sem. Elkezdett történetek, félbehagyott életek. Akad olyan is, ami talán sosem létezett, ám mégis életre keltette a szavak titkos ereje. Megőrzi az emlékezet.

Frissen vetett ágy, fehér falak, függöny s néhány növény a szoba teljes díszlete. Üres, teljesen üres. Lakatlan sziget, melynek ajtaját ha kinyitod, a semmibe vezet. Illúziók, szépen berendezett életek. Őszinte rettenet. Becsukod az ablakot, a madarak elrepülnek fejed felett. Állok a ködben, körülöttem idegen emberek. Kémlelem a messzeséget. Sokáig várok, majd lassan, óvatosan megfogom a kezed. Embergyerek. Játszunk. Te halált, én életet. Esőcseppek koppannak a fejemen. Ne engedd el a kezemet! Menj, hamarosan követlek! Így kezdődött, így lett vége egy ködös májusi reggelen. Üdvözöl a végtelen!

Túl mindenen

Alvó oroszlán. Nincs mit mondanom. Halott titok. A fejemben valaki erősen kopog. Nem akarok ajtót nyitni, de dörömböl szakadatlanul, s úgy érzem, lassan megbolondulok. Mellettem egy sötét idegen kajánul vigyorog. Sosem láttam még erre, de nap mint nap újak jönnek. Van úgy, hogy naponta többször is változnak az arcok, s még mielőtt felfognám, hogy mi történik, a fekete autó elrobog.
Most már túl sokan vagyunk. Emlékszem, amikor idekerültem, még üresek voltak a szobák, helyenként nem voltak ablakok, ajtók. Az autó türelmetlenül dudál a sarkon. Elmegyek. Lesétálok a csigalépcsőn. Fűre lépni tilos! A sofőr komor arccal tárja előttem szélesre a fekete ajtót. Egy percet sem tétovázok, beszállok. Ölembe hullanak a kártyalapok. Sosem tudtam játszani, nem ismertem a szabályokat. Osztottak, s kaptam ami jutott. Néha blöfföltem, s bevált, de volt hogy újra kellett kezdenem egy másik asztalon. A végére ketten maradtunk: elől a sofőr, s hátul én, az utas. Már nem érdekel a játék, kiszálltam félúton. Fáradok. Lecsukódnak szemeim. Haldoklok és álmodom. Ne ébressz fel! Az utolsó kártyalap is kirepül az ablakon.