Tomboló ököl (... a látszaton túl)

Megfontolt távolságból csapódnak falhoz a cikázó villámok, aztán ahogy elérik céljukat, fáradtan omlanak a hallgatag kövek mozdulatlan karjaiba. Zaj van. A bogarak zümmögése néha kihallatszik az agyban motoszkáló gondolatok közül, ám a város burkolt közönye gúnyosan dobja félre a teleírt lapokat. Cseng a telefon. Kómás arccal botorkálnak a feltört járdaszegélyen az üres villamosok, miközben imbolygó léptekkel forognak körülöttük a sápadt reményt hordozó naiv életek. Esni fog. A valóság acélos ridegsége elérhetetlenné teszi a szemekben bújkáló kérdésekre adott feleletet, s ettől mintha fellázadnának a díszes ketrecbe csomagolt árnyékok eleven csápjai. Közeleg a tél. Vacogva simulnak össze a kopott fekhelyekre terített rongydarabok között az illúziókat kergető idegenek, s ahogy meglepi őket az álom, támadásba lendülnek a lelküket emésztő kényszerképzetek. Fáznak a hópelyhek. A félig telt pohár karimáján kicsordulnak a könnycseppek, melyeket ismeretlen kezek gondos figyelemmel mostak szét a hideg padlón. Ragaszkodnak a sötétség biztonságot jelentő homályához, melyben mindenki ugyanolyan. Tévednek. A semmi lappangva kocogtatja meg a nyitott ablakot, melyen keresztül a huzat gazdátlanul kutatja a közeledők nyomait. Egyenletesen lélegeznek a fásult hétköznapok, majd visszatérnek medrük kiszáradt réseibe. A TÖBBI NÉMA CSEND ...

Filmszakadás

Lesüllyedt szilánkok szélei karcolják jegesre a bűnbe ragadt melegség fárasztó rémképeit. Holdtölte permetezi öregedő hangulatát a rezzenéstelen ágak lombja között, ahonnan félve tekintenek szét a menekülő életek. Tunya védekezés fordít hátat a recsegő heverőn hangszálaink megduzzadt árkainak, majd szétterül az idegen érzések hálójában. Dekoncentrált kapkodás lopakodik levegővételünk riadt vágyai elé, ami megakadályozza törekvésünk falnak ütköző döbbenetét. Ping-pong labdák pattognak a földön kígyózó nyomor betonba döngölt lábain, s ahogy megnyikordul a rozsdás ajtó, kínzó könyörgések lepik el a csupaszra perzselt tereket. Az évszakok egymásba kapaszkodva engedik szabadjára rongyos sértettségük lélektelen pillanatait, hogy aztán magukkal is megbékélve felolvadjanak színültig telt poharaink lötyögő fodraiban. Zaklatott némaság furakodik a fullasztó ködbe burkolt város zajai közé, s amint a csengetés megcsapja füleit, fürkésző szemek támadnak rá az oszlopok mögül. A félig szívott cigarettacsikk parázsló végei gúnyosan kacsintanak a botladozó járókelők felé, majd az esőcsepp mennydörgése szelíd álomba ringatja. Láttam a semmit, de abban a percben új alakot öltött, s ettől lényege mindenné vált a sötét felhőket hátukon hordozó árnyak nyomaiban. Szuszognak. Hangosan, fázva. Hajnalra már nem lesz mondandójuk. Hajnalra elalszanak, s az eső kopog az eresz alatt.

Sziklák ormán (Halottainkért)

Nincsenek szavaik, mindegyik hallgat. Párák csupán, lenszínű vászon a nyugodt réteken. Magunkban hordjuk arcunkra tapadt emlékeiket.

Angyal a háztetőn

Forró tekintet hatol át az elmúlás bársony fátyolán, s ahogy arcomhoz ér ruhájának puha szegélye, megborzongok. A sötétbe merülő csobbanás felkavarja lelkem kisimult hullámait, melyek között tétován lebegnek a láncukat csörgető vágyak. Emlékezet, ami krákogva hasogatja tűzifaként perzselő szemeimet, amikor ráfonódnak a gyilkos kézre, majd kétségbeesve megkapaszkodnak a foltozott cérnaszálak véreres lüktetéseibe. Öntudatlanul ringatózom a kifeszített kötél felett, szinte meg sem hallom a sikolyokat, amik alattam söprik tisztára az üres üvegekkel teleszórt macskakövet. Hangulat egy elképzelt múlt vásott könyveiben, ahol ritmusra koppannak a súlytalan ábrázatok, melyek létezése megkérdőjelezhetetlen stigmát éget nyitott szívemen. Elszöknek a színekbe csavart rongyos idegenek, s az egyedül hagyott szótlanság szigorú bíraként ítélkezik a hátam mögé bújt megcsonkított fájdalom repedéseiben. Üldözőből vált egyszerű árnyékká a víz morajlását hallgató iszonyat, ám szüntelenül dörömbölnek bensejében az elvetélt díszletek. Újságpapír zizeg mellettem, s ahogy a kopott padon ülve fejemet jobbra fordítom, a betűk megtámadják érzékeny ingereimet. Éjszaka van. Lopakodom. A híd alatt, a híd felett. Elköszönök, újra; aztán mégsem megyek. Lángol a messzeség, s a vízben porrá omlanak titkolt álmaim: a bűnös kövek.

Infernó

A tegnap mámoros ropogása helyére billenti a kiszakadt tagok fáradt oszlopát, majd a földre borulva szájába tömi az agyagos valóság illúzióját. Keserédes vallomások zakatolnak a sorompó nélküli megállók között, ahol a vagonokba zárt sötétség nyöszörgése megérinti lázas homlokunkat. A másodperc törtrészei részegen dülöngélnek egymás karjaiban, amíg a párás könnyfelhő takarói hörögve magukkal rántják az örvény fenekén tomboló légies alakokat. Szilajon fortyognak a kémcsövek repedéseibe bújt beteges indulatok, melyek terméketlensége kivívja a szürkület dühödt ellenállását. Ambivalens megosztottság uralkodik el a dobozokba préselt tömegen, hiába őrzik viselkedésük normákat tisztelő látszatát. Civilizált barbárok dörömbölnek mellkasunk nyitott forgatagában, ahol a talált tárgyak esetlenül kapaszkodnak lábbal tiport reményeik végső sóhajába. Tölcsérben kínált jómodor vigyorog az ostyadarab ráncos felszínén, ám abban a pillanatban eltorzulnak vonásai, ahogy az alkalmazkodás megálljt parancsol félszeg tiltakozásának. Önként vállalt téboly, az asztal körül szétdobált almacsutkák. A tüzet kutatják szenvedésbe hajló vágyaim, a lángokba merülő szűzies tisztulást, ám a vakolat rideg pillantása megbénítja a keresés tétova mozdulatát. Minden kiszámítható, minden csak egy tenyérnyi halál.

Illemtan egy rongyos szőnyegen

Zakatoló káosz libbenti fel bűzös menedékét a szembejövő tétovaság simára csiszolt delíriuma felett. Szétrebbennek a pillangók, s ahogy visszabújnak csigaházuk repedt falai közé, a lyukakon csordogáló esőcseppek lágyan permetezik remegő szárnyukra a meghasonlott felismerést. Megszokott értetlenség bámul kiéhezett társai szoknyája alá, ahol melegség helyett dühödt kaparászás sikoltja fülébe a túlélők borgőzös énekét. Szerepcserék akasztják meg a kerekek egyenletes gördülését, miközben a kidobált csomagok tetején kétségbeesetten rohangálnak az aranyláztól elsorvadt fogadalmak. Bizsergető étvágytalanság fulladozik a roskatag padok fertőző mosolya alatt, ahonnan a kinyúló béklyók erőszakosan láncolnak magukhoz mozdulatlanságuk valós mámorába. Az óramutató méltóságteljesen halad végzete felé, amikor az összeérő vasdarabok élesen felsikoltanak, majd didergő válásuk nyomasztó ködébe burkolózva elfelejtik a szemükbe villanó iszonyatot. Keresetlen vágyakozás, ami nélkül romba dőlnek az oszlopon élettelenül heverő szentjánosbogarak. Az útszélre hajított kulacsban lötyögnek a buborék nélküli vádak, aztán ahogy kifogy a szufla rekeszizmunk kavargó bűntudatából, minden elhalkul. A létra eltűnik. Elfogynak a sínek.

Kopott rekviem

Összetörve zokogok elképzelt látomásom kihűlt poklában, melyből többé már nem menekülhetek. Választásom szenvedélyből fakadó naivitása fogva tartja tőrrel sebzett lelkemet, ami sikoltva rohan a messzeség felé, ahol halványuló arcod nyomait rejtik az éjfekete fodrok. Hűvös paplanom árnyékait magamra öltve csapzottan lépkedek, mialatt a repedezett kövek nyirkos érintésétől megremegnek féltve őrzött gyötrelmeim. Leküzdhetetlen akadályként szembesülök némaságunk megpecsételt esküjével, mely jobban égeti ujjaimra rajzolt gyászom nyikorgó bomlottságát, mint a zárt osztályok mögött vonagló vegetatív életek. Porba hullt letaszított trónusod, miközben vakságom tudatában nyelvem hegyén ízlelgettem a fonnyadt szőlőszemek mámorító kábultságát, hogy aztán még erősebben hasítson ketté a változás könyörtelen lehelete. Kinyílt zsebemben az éles acél, s kapukat döngető üvöltése felsértette bőröm lágy vonásait, melyen pajkosan szaladgáltak a ráncokká szelídült vérebek. Emelkedett és süllyedt mellemen a pusztító gyűlölet, amiből sár és arany elegyét gyúrta egybe a kortalan szeretet. Ütöttem, rúgtam, míg végül mozdulatlan tudatom eltörpült semmibe vágyó bensőm alázata mellett, ám a fegyelmezett társadalom csalogató hívására bőszülten tapostak belém a részemmé vált otthontalan kísértetek. Néha zuhanok, néha szenvedek, néha veled, néha nélküled. Most éppen üres a vagon, melyben vacogva bújnak egymáshoz bűnösök és bűntelenek. Cserbenhagytál. Nem tudom feledni, de ahogy a tőr egyre mélyebbre hatol védtelenségem foltokból szőtt rongyai között, megbocsátom gőgös bosszúdat magányos kisfiú. Nyújtsd felém a poharat, melyből mosolyogva kiiszom mérged vesékig hatoló tagadását, örök gyűlöleted. Tettek és tettesek, mégis csak veled. Számkivetett kegyelem, nincs köztük helyed.

Sátántangó

Lisztharmatos kávésbögre remegése rezegteti az összetapadt újságpapír roggyant belsejét, melyen tegnap még májkrémes kenyér simította tisztára a révületből ébredő tintanyomokat. Laza eleganciával kibélelt egyszerűség hámozza le magáról a megkövült penészdarabokat, amik torzított medrük burkaiban áskálódnak önérzetes sorsuk ellen. Ütemre mozdulnak a lehalkított generációk, s fejük felett keselyűk köröznek a visszaküldött halandóság rekedt hírnökeként. Maszatos tehetetlenség mártja homokba megperzselt büszkeségét, melyen kacagva száguldoznak a kontroll nélküli gondolatok. Párban botorkáló ideges illatok, melyek érintése magával sodorja a parketten elterülő iszonyat görcsös illúzióját. A kiskanál egyenletes csengései fülsértő módon kúsznak be a zárt ajtók repedt nyílásain, hogy vállainkra terítsék mérgező suttogásuk csalogató neszét. Kábult pillantások kereszttüzében vacognak a kihűlt rongydarabok, üveges tekintetük meredten bámulja a lyukas égboltra csimpaszkodó hintalovat, melyen egykor ők ringatóztak. Elmosódnak a színek mögé rejtőző lelassult ecsetvonások, éles fordulatot hasítva a pusztaság peremén egyensúlyozó kórus árnyaiba. Lepel és must. Harangoznak. A pokol ásítva ébred, a távolban vonat sípol, s a trojkában mulatnak az urak.

Metamorfózis

Ferde mosolyok koppannak az átalakuló formák utcán felejtett hanglejtéseiben, melyek nélkül kábultan botorkálnak idegen agyunkban a megrögzött véletlenek. Szimptómák mozgatják kényszeresen a föléjük terített lepedőket, amik rejtélyes kacsintásokba zárják a kitisztult érzelmeket. Felelőtlen rugdalózás omlik szét maszatos ujjbegyünk letört körmei alatt, ahol görcsös megbotránkozásunk izgatottan lapozgatja a kitépett oldalakat. Tagadásból léteznek a merev évszakok jégszobrai, feszengő balsorsuk többismeretlenes változóit kényszerítve térdre a rohanó mulandóság csipkebokraiban. Az elhamvadt vágyakozás parázsló érintése még ott kísért a megváltott ébredés légbuborékaiban, melyek apránként feloldják magukban az ömlengős szédülést. Terjengős bizonytalanság fekteti két vállra a józan hiszékenység lelombozott nevetését, aztán eltűnik a sikátor bűzébe fulladt kurjongatások között. A halál borgőzös illata bekúszik a paplan alá, ahol jóízű nyöszörgések remegnek a szabadságtól elvadult eszmék felett. Átlényegült megbotránkozás szárnysuhogása simítja egymásba a meggyötört tekintetek elpalástolt ridegségét, majd földre hullnak a fakó gyöngyszemek. Este van. Forróság. Langyos eső. Hideg. Jéghideg.

Vágatlan minőség

Ízlések keveredése vagdossa holtsápadt könyörgéseink félhomályba burkolózó csendjét, mialatt a lámpa körül keringő pillangók libasorban haladnak kiszemelt magányuk üregébe. Megroggyant vallomásba sűrítjük a forralt borból áradó meleget, hogy aztán magukba omolhassanak a homokra épített kőfalak. Lézengő ártatlanság ábrázata emészti napról-napra a kiapadt folyómeder repedezett vonalait, melyeken keresztül beragadt indulataink lakatot tesznek az elnyomott nagyság lábai elé. Szálkaszerű képződmények vetődnek partra, tátogásuk betölti a lakatlan vákuumot, amibe óvatosan bekúszik a tegnapi ebéd simogató illata. Kiéhezett gyermekként tapossuk a malomból potyogó búzadarabok összeroncsolt képzeletét, majd sietve elássuk közös titkunkat, ami hajunkba tapadva,életünk végéig elkísér. Észrevétlenül szöknek a szivárvány színei füstös gyárkémények zord álarca mögé, ahonnan megérinthetik a végtelenség múlhatatlan sóvárgását: hús és szellem könyörtelen párharcát, az örökmozgó szenvedélyt. Zavaros ködfoszlányok lengetik közelségünk villódzó kísértését, ám ahogy eltoljuk a tökéletesség gúnyos közeledését, előtűnik az ember, a sebzett jelenlét. Ketten hallgatunk, s kinyújtott tenyerünkben elfér a világ. Lepkeszárny, megízlelt békesség.

Mázsás tudatlanság

Felrázott pezsgőtabletta sziszegése szorítja remegő ujjaink közé a felgyűlt buborékok végtelen hanyatlását, amiből az időtlen tétovaság lassan visszakergeti lezárt szelencéjébe a nyársa fűzött aggodalmakat. A forrásba merülő nyugtalanság felkavart csónakjában vegetálnak a didergő koldusok, kiknek egyetlen szórakozása a laposra döngölt értelem. Közvetlenül mellettünk ülnek álszent magjukat szétszórva a fedetlen fővel tekergő koholmányok, amiket már meg sem tudunk különböztetni a gazból kiemelkedő megtört akarattól, hiszen látásunk homályosan csepegteti útitársunk szemeibe a kiszolgált örökkévalóság maradványait. Megszegett kések villongása égeti a markolásra képtelen robaj atomjaiba pusztulásra ítélt mozdulatlanságunk végső erőfeszítését, aztán eltűnnek a semmiben a misztikus írásjelek. A nyájat terelő farkasok szelídsége mételyként kúszik végig a naivitás szegleteiben, ahonnan váratlanul támadásra lendülnek a türelmesen álldogáló hitetlenek. Figyelmem középpontjából csupán a puha csendbe lopakodó létezőt érzékelem, aztán elengedem. Bonyolult tagoltság fémjelzi a modernitás ígéretét hordozó apró cserepet, melynek törései beszippantják a rugalmas helyzetet. Ugyanúgy tekerik a kidurrant kereket, ami már nem viszi a közeli jövőbe a félúton hagyott szekeret. Gőzbe merülnek a felszínen csapkodó védtelenek, aztán ők is megnyugszanak. Mindenki megpihen. Ülök a márvány alatt, s felettem zörögnek a levelek.

Zsákba szórt kenyérmorzsák

Meghitt áhítat fogaskerekei satírozzák rozsdamarta valóságuk gyökerét a bokáig süppedő lombkoronák hajlott depressziója fölé. Szentimentális némaság testesíti meg a köpenyébe burkolózó érettség elfojtott szándékait, melyek vacogva húzódnak közelebb a mérföldes elhagyatottság lángot melengető kebleihez. A kiszáradt patakmeder elhaló nyöszörgései lágyan csobbannak a felkavart szélvihar búsan kongó védekezésében, ahogy próbálja magától elszakítani a zizegő leveleket. Égtájak kergetőznek a naptól és holdtól meggyötört agyagos tenyerek ránctalan szélsőségeiben, ahonnan a kiutak egymásba futnak a dombokra rejtett puskaporos hordók megjelölt végletei felé. Tény nélküli küzdelem tapossa simára a felperzselt helyszínre épített romkert nedveit, s a félelemből születő eszméletlenség durva pokrócot terít a gyarló lelkiismeret fodrosra vágott fényképeire. Hallgatnak a megszentelt földön ügető, árvalányhajból font kötelek, amiken már nem kapaszkodnak többé fel az álmokba merülő józansággal teleírt füzetek. Valaki megkocogtatja a befagyott ablakot, melynek üvegén kör alakú világtalanság üvölti az elhivatott belenyugvás által kisajtolt életet. Megszerzett létezés az elveszett borzongás letört széleiben. Falatok és emberek.

Átszellemült pirkadat

Dacos jelképrendszer fertőzte meg csorbítatlan rabságom monoton cinkosságát, ami üldözőbe vette a könyvekkel kitámasztott ajtófélfa burkolatlan nyöszörgéseit. Tátongó hiány taszított teljes erővel a szakadék szélére, melynek peremén szédült iramban pörögtek a ritmus nélküli hangzatos szövegek, s ahogy megérintették az egymás bordájából kiálló gyötrelmet, lényegük felbomlott a csiszolatlan szirteken. Önkéntelen görcsök hullámzottak el karikás szemeim előtt, bensőmben küszködve kapálóztak a múltban derengő kísértetek. Kitéptem magamat andalító ölelésük furcsa vadonjából, amely édes volt, mint a pálinkába csöpögtetett, áhítatra serkentő gyümölcsszelet, aztán kijózanodva próbáltam himbálózni a lelkemből kiszakadt tengerszint felett. Bizonytalanságom türelmed végtelen hálójával formáltad stabil elhatározássá, amiből a fonnyadt tőkék megérlelték a nyomodban járó ébredést. Kopott billentyűt hordtam lyukas zsebemben, s ahogy fölém hajolt a kínlódó fügefa, szétágaztak a vágyakkal teleszőtt utak. A megtisztult vakság lábai elég térdepelek, ahova egykor ledobott tenyered, amíg vigyázta a törött darabokat. Követem a jelöletlen misztériumot, hív, vonz, az akarat. Elsuhan egy varjú a kidőlt kereszt alatt.

Lélekhatár

Egyre mélyebbre gördül az egészen elégő áldozat füstje mögött rejtőző vágyódás, ami kifosztja az agresszív hallgatás éléskamráiban tengődő lépéseket. Kenyérmorzsák vegyülnek a tojáshéjba mártott levestészta betűi közé, amiből kicsapódnak a gőzzé sűrített védjegyek, és a szék karfájához érve felnyögnek az eltemetett tengerszemek. Háborog a mezítlábas létezés tükörsima édene, ahonnan kiűztük a vétkezés lealjasult zokogásából fakadó fogadalmat, mialatt talpunkat átszúrták a keresztből kicsavart rozsdahegyek. Váratlanul érkező eleven szikra lappangása öltözteti bársonyba meggyötört testemet, amin átlépve feltárul a jelenlét magasztos kölcsöne, melyet hátamra akasztva cipeltem a kövecses földeken. Vízszintes igazság takarja be az útkereszteződésben ácsorgó függőleges irgalom melléhez tapadt törött szárnyú verebet, kinek szemei lassulva keresik a távolba révedt vitorlát az érkezők szíve felett. Lyukas vödrökből szóródnak szilárd halmazállapotú vízcseppek, hogy a talajt megérintve szétrepedjenek, majd átlényegült alakjuk felszítsa a kialvó tüzet. Egyszer felküldtek a dombra, s most egy hegyről figyelem a kopaszodó telet, melynek jajveszékelése megmérgezte a házakban gondosan beágyazott fekhelyeket. Nekem a szikla maradt, a suttogás, az igen. Töredék az öröklét hívogató üzeneteiből, és mégis, így lettem egészen a tied.

Canossa - járás

Tudathasadás löki magasra a szétkorhadt lengőajtó rebellis koholmányait, amik heget égetnek a hintában ragadt unalom megfakult párafoltjaiba. A játszóterek elcsendesült ingadozása kibúvóként ábrándokat kerget a körfolyosó síkos mennyezetén, ahonnan agyagból megformált tekintetek bámulnak a részvétlen kapuk zárt fedeleire. Mozgóképek kattanásszerű albumai peregnek a széthasadt szitakötő szárnyai közé, aki felhörpinti az erjedt bódultságban fürdő mustfelhők orrfacsaró taszításait. Násztáncuk makulátlan erőlködései kihúzott karmokkal védik a bölcsőben felejtett naivitás maradványait, hogy aztán megváltásuk hangzatos önkívületébe simuljanak. Retardált egyenlőség kiáltozik jogai kifacsart törölközőjén, melyből szabály nélkül csöpögnek az omlós létigék. Gyurmával betapasztott ablakkeret tartja össze a szétégett vályogtégla magába roskadó illegalitását, mialatt a kiút nélküli szélsőség leigázza az eredendő tisztaság megörökített pillanatait. Tikkadt örvények burkolóznak egymás mentsváraiba, majd megadják magukat a gerinctelen enyészet visszafordíthatatlan csonkjainak. Elnehezült oszlopok támaszkodnak felderítetlen lényegük mértéktartó kiugróinak, melyről sorban lépnek félőrült szerelmesek a folyam indulatos sodrásába. Bukfencezve tombolnak az árván hagyott fejszenyelek, amíg az utolsó pincekulcs is elnyeli a hordóban szaglászó egérutat. Másnapos igazság, fordított zsákruha.

Huszonnégy...

Darabosan megtört hurkapálcika szóródik a földre, ahogy flegma érintésed belemarkol a függöny szélébe. Madárijesztő kukkant be gúnyosan a keresztben megtört fémablak sötétjén, mely mögött a zokogó sóvárgás édesen kúszik végig a simára csiszolt padlón. Néhány számból álló időcsík kóvályog tétova kérdéseim elején, hogy aztán megpróbáljon magába szippantani egy látszólag békés, örvényszerű képződmény. Többoldali szimpátia préseli össze a lemezek disszonáns felszínét, s ahogy a gépszíj felzokog a reteszek között, mintha életunt vonásaid is megelevenednének a csillár motoszkáló árnyékaiban. Soványan ténferegnek az emlékek hullámszerű rezgései, feltépik a sárga szalaggal átkötött ajtók bejáratát, míg végül holdkóros álmaik szőnyegén mámorosan simulnak a lelakatolt szekrény levelei közé. A tinta halványlila tapintása végigömlik lábamon, s a bizsergető érzés csontig mélyíti a feszült látszatok között libegő érinthetetlenséget. Hangulatok borzolják az előre megírt kottalapot, melyen a vonalas boríték ejtette sebek eszméletlenül hevernek magányuk fásult lombjai alatt. Foglalt közhelyek simulnak egymáshoz a vonatüléseken, amíg a kalauz lyukat váj az ismeretlen anyagon, aztán elhúzódnak testük kínjai elől. A város aludni készül, a füstös bárban ásítanak a lampionok, vontatott pincérek egyensúlyoznak kezükben a semmivel, s a leghátsó asztalnál lomhán megmozdul a szaxofonos. Járatlan sorompók, elnémult mikrofonok. A plafonon lábnyomok.

Torzított lencsevég

Kiürült forrás mellett üldögélnek a szomjazó gondolatok, amik vánszorogva cipelik hűtlenné vált magyarázatuk kioltott borzongását. A szentjánosbogarak megfakult küszködései méltatlan gőgjük hátteréből figyelik rugdalózó puritánságuk egyirányú haladását, amíg a megfordított kalap szegletén megjelennek az első foszlányok. Emlékezet nélküli amnézia szitálja a tejfehér fogadalmat félig megrepedt küszöböd elé, amelyen ha átlépsz, nyom nélkül vésed bele a rugalmas cipőtalp kérges fenyegetését. Duzzadt létezés tavirózsái között fuldokolnak a pesszimista ábrázatok, akik görcsös erőlködéssel feszítik össze a léket kapott csónak alján tátongó mélység gúnyos ölelését. Számban ropogtatom a pázsitzöld nyugalom leheletvékony kötelét, melyen keresztül évekkel ezelőtt érkeztem a szakadék mélyébe, s amiből a felhorzsolt kövek apróra zúzták a teafüvek bizsergető fűszerét. Féleszű ügyetlenség motiválta a harcosok rendíthetetlen gépezetét, hogy aztán fogalmuk martalékává süllyedjenek az elsatírozott útikönyv fedelén. Önkéntelen tudatosság alakítja a fonott kosár gyékényszerű perzselését, ahogyan varrott anyagaink ráfeszülnek izomtalan akarásunk seprűnyelére. Fénybe forduló ridegség önti belém abszurd konokságát, ám én vállat vonva kisétálok a sziklafal zárt fedelén. Hűlt helyek a tábortűz környékén, s a füstgomoly eltakarja a részeg megsemmisülést. Távol a kinyújtott fekhely, abban fekszem én.

Tömjénfüst

Enyhe legyintés csapja meg a kiskanalat, ahogy a kávécikkelyek fodrozódnak az áramlás kifelé hatoló fogcsikorgatásában. Szertartásos hétköznapiság fejleszti tökéletesre középszerű játékait, amik beszívják magukba az ereszen kopogó esőcseppek könnyed fonalait, hogy aztán művészien elrendezzék a képkockák élettelen profilján. Ráncos kiszolgáltatottság könyököl az asztalról lepergett szálka bölcsőjében, mialatt a kenyérmorzsák megszáradnak a kemencében sütött kenyér belsejében. Szókincsünk bővülése korlátoltsággal küszködik, ahogy emberi léptékünk kibontakozása bombaként robbantja fel a rügyekből áradó melankóliát. Fokozatosan szélednek szét formákba öltött alakzataink, megérintve az örökmozgó fémes kérdőjelét, mely tanácstalan arccal mered ránk, ahogy elhagyja középpontját és átfordul a raktár hátsó része felé. Viseltes ruhadarabjaink díszként figyelnek a korhadt szekrény hamvas őrzőjeként, majd leporolják érintésük recés páncélját, és fellélegezve terülnek ki szökésük előestéjén. Cukor és méz dukál a hamisított tejszínkedély lapos siránkozásai mellé, ahol a kamat esedékessége meghaladja a szerződésben foglalt színlelést. Pecsét és egérfogó, legalizált végrendelet a keresztelő csipkefüggönyén.

Agapé

Ujjongó kiáltások fájdalmas érzelmeibe tapos bele a zaklatott lüktetés, ami egy irányíthatatlan helyről támadja meg érzékszerveink magukat visszafogó örökletes létnélküliségét. Elkülönült egyéniségek mossák a koszos patakokban ruháikat, amiken nyomot hagytak a fekélyek rátapadt halvány próbálkozásai, ahogy éhségük felemésztette a bőr alatti kétkedést. Postagalambok szállítják a névtelen ismerősök üzeneteit, s ahogy egyenes vonalú mozgásuk kígyószerű tekergése fejünk köré csavarodik, meghatottan kémleljük az üres poharat, amit letettek elénk. Félig telhetetlen kapzsiság a lélekhalászat egyszerű viszontagságaiban, mégsem hatolhat mélyebbre a tüske, ami törötten hever a megbontott üvegben. Elzártan kopogtatom a padról leszedett festékdarabot, majd arcomra illesztem a vékony réteget, amiből régen kihasították az észlelés határait. Megfosztottam vágyaim nyiladozó sóhaját és beletömködtem a hittel kipárnázott kulacs apró réseibe, ahonnan képes beszívni az orrában maradt illatot. Szárnyalás emelte realitása közepébe kitaposott útjaimat, melyeken keresztül eljutottam az indulásig, mert oda vitt az érkezés. Lelkesedésem nyílvesszeje visszapattant a céltábla fekete körzetéből, és eltalálta makacsságom erejét. Arany nélküli csillogás suttogta fülembe a döntést, amit felkínáltam cserébe a mindenért. Egészen a tiéd.

Végletes bérlemény

Szaggatott csíkot hagynak maguk után az autók kerekei a gitárhúrokon. Perzselő vágyakozás űzi egyre távolabb a kificamodott tépelődés érdektelen hullámsávjait, melyek a hegyoldalnak ütközve dörömbölnek a filléres nyomor szegletei előtt. Lábamat lógatom a valótlan pillanatok rengetegében, s ahogy talpam megkarcolja a hűtlen kagylóhéjat, táncra perdülnek az árnyék mögött lapuló szokatlan gócpontok. Válságban gyötrődik a gömbszerű képződmény, melynek felszínén menetelnek a hangyabolyokból kiszabadult fekete lakkcipők. Szemfényvesztés, ami arra jó csupán, hogy képtelenségünk izzasztó tehetetlenségét felcserélje optimista megmozdulások tömkelegével, aztán letépje a törött téglákon pöffeszkedő újsághirdetést. Palackba zárták a jövőbelátás szellemét, amely megjósolta önnön tündöklését, és könyörtelen lehelete kiszárította a patakmedrek termékeny ihletét. Figyelmetlen erjedés terjeng a levegőben, s ahogy a megkövült vágyak szájukhoz emelik borgőztől kába puhaságukat, szétfolyik a holdtükör a képlékeny égbolt csillagpontjai között. Tévedés, az egész csak tévedés. Szemerkél a reflektor hatáskörzetébe tévedt létezés, majd pislog néhányat és kialszik a csonkig égett gyertya füstjénél. Koccanás, a csíkokban felsikolt az eltévedt szenvedés.

Magamba merülve

Nem hatnak az összekeveredett változatok a megragasztott levelezőlapon, egyenként peregnek a fodrozott illatok buja rengetegében. Felfedezett részletek az őszi padon felejtett villanás halvány lencséjében, amely szokatlan egyszerűséggel ábrázolja a jelenkor utódját, a jövőben ragadt képzelet leszakadt szárnyait. Megörökített hidak a tükörsima érintések feledékeny borzongásai között, melyből libegve rebbennek szét a fedetlen kockakövek árnyékában pihenő hangulatok. Hasadt világosság alkotja a részeinkből épített földalatti búvóhelyet, ahol a nyirkos ölelésekben felforrnak a leláncolt tömegek. Modern drámák hívják életre a széttépett jelmezek közé csomagolt egyéniség vakító erőtlenségét, hogy az összegyúrt massza bombaként robbanjon az otthonaink közepén tornyosuló szőnyegen. Csodalámpák és térdre kényszerített gazemberek vívják bástya nélküli küzdelmeiket, mialatt a királynő végigmasírozik a letarolt sakktábla égetett talaján. Vakon szólal meg a billentyűk dombján az alkotás forradalmának könyörtelen szeretete. Elvek nélkül lengetik a zászlót a mankók mellé helyezett üveges tekintetek, akikben megszületett az üzenet. Tudatlan versengés, aztán csak az utcaseprő cipőjének kopogása távolodik a szeles éveken. Alszanak, s én ébredek.

Kódolatlan igazság

Kisimult ténykedésbe rejtem a szökőkút vízcseppjeit, melyek érintetlenül kúsznak fel a homlokom összeborzolt ráncain. Szükségtelen rombolás vetíti a mozivászonra vöröslő álmait, amelyek átváltoztatják a békés szimfóniát. Ölelések közepén mosolyognak a szakadt zongorák, s ahogy hamisan nyikorog a padló, megkérdőjeleződik a színtelen normalitás. Mindenben ott lappang a többség nyomora az egyéniség hajnalán, amikor felnyitjuk a lakatba ragadt félhomályt, és magunkhoz szorítjuk a haldoklók szabaduló sóhaját. A hálóból szőtt erőtlenség szögei falhoz vágják a dermedt kalapácsot, ami remegve vájja az alagút ormótlan bejáratát. Parancsszóra mozdulnak a gombolyag köré tekert választások, remélve az elhagyatottság társra vágyó érintését, ám az üvegbe szorult pillangó kóvályogva borul megcsonkított függönye mögé. Elárult józanság terpeszkedik a zsúfolt szoba dobozaiban, miközben a ragasztó maró szaga kaparja a börtönablakok rozsdás dallamát. Elvesztett hűtlenség, amiben rám talált a kegyelemből megmaradt ígéret, s ahogy lábam a puha szőnyeg belsejébe tapossa kéretlen indulóját, megpihen odakint az őszi körforgás. Árva mondatok belőled, sárguló kacagás. A feladó eltűnt a boríték hófehér talapzatán.

Független vonalak

Kibontakozó sejtelem a mély fuvolaszó rezzenéstelen papírhalmazán, amely mögött a csigaházak törött héjai sorban bontogatják nyíló szárnyaikat. Kegyetlen harcok az időtlen légvárak púpos tornyain, ahonnan a felhőtlen kilátás eltakarja a száraz kortyok enyhítő simogatását. Fedetlen fővel lengeti kalapját a búcsúzó nyár, miközben a porba karcolja megtört ifjúsága lelkesítő sóhaját. Váltakozva pillantom meg a jellemtelen mulandóság kőtáblára vésett figyelmeztetését, ami átnyúlik a háztetők ropogó dacosságán, s ahogy a búgócsiga álomra hajtja fejét, megszűnik a légmozgás. Nyitott szobák között haladnak a ruhátlan pillanatok, melyekből félve rejtjük kötényünk zsebébe a láthatatlan örökkévalóságot. Jégcsapok olvadnak a plafonon, ahol egy törött lábú kismadár zsákjába gyűjti a kockára fagyott harmónia forró ökölcsapásait. Kegyvesztett remények rohangálnak körülöttem, akár a szabadságot először felfedező kisgyerek, aki a mindenből kovácsolja össze az alig forgó biciklikereket. Dereng fölöttem az álmosító lámpafény, ahogy szememből kifogynak a csillagpontok, melyek magukra húzzák az átlátszó illúziók ócska köpenyét. Leesik a korona, amit ráraktak a polcokon heverő könyvek tetejére, s földet érve parányi széndarabok szántják simára a megmunkálatlan hiedelmek rozoga kapuját. Zabolázatlan lázadás. A láthatár belefolyik a hömpölygő forrás hullámaiba, aztán semmivé foszlik. A gömbölyű végre felismeri önmagát. Alszunk, s ágyunk alatt megfordul a világ.

Altató

Felhőtiprás a burkolatlan lépcsők meredek kapaszkodóján, ahonnan józanul figyelnek a tépett szárnyú angyalok. Barázdák szántják simára a kezeken átszúrt szögek nyomát, amelyből vértelen könnycseppek másznak a fényre, hogy megfürödjenek az emlékezés viharvert köpenyén. Átformált mennyország kövei tapadnak a földön maradt illúziók morzsáihoz, amit a bolond csodálkozás ölébe rejt, hogy láthatatlan érzelmei függönyt húzzanak a világok határán. Tornácon végigfutó merengés borzolja idegeidet, mely lassú tánccal közeledik a homlokod közepén rejtőző vonal forró lüktetéséhez. Érintetlen pillanat, amiben egyesül a szótlanul ígért felejtés a hazavágyók keserves panaszával, akik az árokparton ülve majszolják az elszáradt kenyeret. Valamikor derengett a borzalmak csatájában megszült szemfedél, de ma üresen áll a temetetlen sír fölött a zörgő nyárfa megsárgult levele. Elmentek, ahogy a rácson belopózó remény omlik szét a falak repedéseiben. Féltenek. Ismeretlen az aggódó szeretet lámpását felszító öregúr remegő ujja, mely rángatja szalmaszál hitemet. Vágyakozó szenvedély formálja a lehetetlen cselevés rugóit, aztán elpihen az értelem. Nincs zaj, köd szitál magamban, nélkülem.

Semmiből semmibe

Jelentéktelen egybeolvadás a megközelíthetetlen idő misztikus bűvöletében, ahol megszűnnek a határok, melyek vasmarokkal szorították a létezés nevetséges szappanbuborékait. A fa lombkoronája kinyúl a testekből szőtt lámpaoszlopok rácsain keresztül, meghajlítja a földre szórt kenyérdarabok töretlen hátát, mialatt idegen léptekkel tapos az érzéketlen változás mosolyán. Absztrakt harmónia lengeti felé bekötött karját, melyen keresztül a piros sejtelem átüti a folttalan tudatlanság leheletvékony falát. Versengő tétovaság kosarai sorakoznak a színtelenre festett rét elmosódott révületében, és a körök szélein terméketlen gyökerek kúsznak a szabadság illúziója után. Bukott értéktelenség, amit magára terít a hűtlen szerető, kinek sebeit nem takarja többé a félig égett gyufaszál. Önmagába süllyed a visszatérő óriás, ahonnan láthatja a ködoszlopok csíkjain felbukkanó óramutató hangos kattanását. Terv nélküli rohanás a sötétből sötétre kívánkozó éjszaka szárnyai alatt, amely a következő sarkon gyilkos dühében megfojtja a derengő ébredés ijedt némaságát. Nesztelen másznak ajkainkra a megrajzolt jellemek, melyek köré bástyát emelt a múló emlékezet. Fekszenek. Egymáson fekszenek. Mindegyik arctalan, mindegyik végtelen. Az összes gyermekem.

Menyasszonytánc

Rigmusok pattognak a karikagyűrűk fodrain, s a tánckör sarkaiban suhognak a szoknyák, kopognak a csizmatalpak. Értelmetlen ragyogás, hiszen a következő fordulóban ölünkben idegen érzések törik apróra megrágott csontjainkat. Illúzió a tökéletes valótlanság lámpaoszlopain, melyek között szédelegve dülöngélnek a részeg holnapok. Szétdobált cserepek, vihar után megmaradt téglapor, melyet összekentek a játszótéren homokozó felnőtt indulatok. Száll a hinta, a madarak néma begyükbe szorult kavicsokat dobálnak a fákra telepedett nyugalom harmatcseppjei közé. Az utca túloldalán seprűnyélen cipelik a forró kenyeret, ami kemencébe bújt ördögök tüzén perzselte ízessé a csillapíthatatlan falánkságot. Mámor akasztja kötényünkbe hízelgő szerelmét, mely látszatként tompa puffanással vegyül a díszes oklevelek karcsú hajlatába. Tömjén és bor csorognak az asztalok fából faragott mutatványosain, akik kedélyesen hajolnak meg a láthatatlan tömeg előtt. Megcsörren a pénz, és abban a pillanatban kóbor kutyaként nyüszítenek az előmerészkedő trónkövetelők. Eszetlen harmónia sírdogál hátam mögött, s ahogy oldalba bököm, gyökeret ver a megtört síneken. A mozdony sípol, először halkan, aztán egyre erőteljesebben, míg fuldokló rohama nyomán robogunk lefelé a lejtőn. Vesztesek, örökké vesztesek ünneplik győzelmük silány mérlegét megcsonkított testük felett. Lebegek. Megszültél kitaszított Istenem.

Tündöklés

Az őrület jelei sorban bukkannak fel az aknákkal szabdalt terepen, ahol a szögesdrót láthatatlan karmai tombolva tépik a fejekben gőzölgő érzéketlenséget. Tagadás, öröktől fogva létező küzdelem, amelyben felrobbannak a cserepek, s ahogy a ház maga alá temet, megmártózom a vérvörös szirmok tüskéiben. Elválaszt egy folyosó a belső tenger morajló hullámaitól, de fülemben hallom a lélek nélküli kopogás visszhangját. Álmodozva lebegek a delíriumos csend ébredező ütemében, ami keserűbb mint a citrom íze hólyagos nyelvemen. Az események feltartóztathatatlanul görgetik maguk előtt a végzet jeges illúzióját. Látszattükör peremén masíroznak a buborékokba fújt érzelmek, amelyek fojtogatnak, rám törik az ajtó réseit, és a szálkák csíkosra vasalják a megfeneklett szekér rúdjait. Azt hiszem megöltem, vagy talán megtehettem volna, de gyilkos indulatomban csak kinyitottam előtte az ígéret földjére vezető kaput. Erőtlen gyávaság emészti a döntéseken végigcsorgó kardnyelet, amely már nem vág el semmit, élettelenül csilingel a polcokra rakott játékok karneváljában. Zsenik vigyorognak az egyik sarokban, kezükből potyog a fonnyadt krumpliszem, s ahogy melléjük telepszem, megcsapja orromat a fanyar rekedtség. Összezárva, elkülönülve bolyong a bennem felsikoltó lélek. Elhagytam őrhelyemet, és az úton visszafelé haldokolva lépkedek. Lehajtott fejjel hallgatom végső mondatod, mely ítéletem: Élned kell kisgyerek!

Telihold

Lehámozom magamról a hagymakarikák peremét, s ahogy a kosárba hullanak a törött mogyoródarabok, a múlt utolsó sóhaja körbetekeri az újságpapírra írt önáltatás félelmeit. Kiürült és megtisztult a pohár, de a felkavart iszapban még ott kergetőznek a halott távolság szűkölő könyörgései. Megérintem a rezgő hold felszínét, s ahogy a tornádó a sziklához csapja megbocsátó szavaimat, térdre roskadva gyulladnak ki körülöttem a büszke fák. Fejemre szóróm a hamuvá érett gyermekség kacagását, és megmártózom a változás feneketlen győzelmében, ami igazságként kígyózik a porban ahova felemelkedtem. Alszanak. Békésen, nyugtalanul, hidegen és vágyakozva fordulnak szembe egymással az arcok jellegtelen mozdulatai. Kérdezek és nem felelnek, pedig csupán bimbózó ifjúságuk reménytelen koldusai egy hintaszék recsegő hangjai között. Ugyanaz a festmény néz rám a vászon üveges szemein keresztül, de a színekben felfedezem a szelídség bohém álarcát, amely már semmit nem követel. Az utcán bolondok sétálnak öltönyben, elegáns ketrecük kulcsait zsebükben cipelve, és megvetően mérik végig a szakadt jelmezben játszadozó bohócok halványodó alakját. A fehér ing mellükre simul, miközben tudják jól, eladták lelküket. A bohócokat nem érdekli, a ködfátyolon keresztül ők a meztelen mindent látják, a pőre életet. Egy öltönyös csontváz oldalba lök, a narancsok szétgurulnak a földön. Mosolygok, tapsolok, megsárgult ruháim ráncai között fehérre mázolom a megviselt képzeletet. Szegény komédiás, boldogságom végtelen.

Kórterem

Megvalósíthatatlan világ, melyben teret nyer a hódítók akarata, akik vasláncaikat csörgetve térdre kényszerítik a hallgatag értelmet. A vaku szemedbe villan, ami után különlegesnek látod az egyszerűség fátylába burkolt végzetet, és ijedt gyerekként lapulsz meg egy korhadt fatörzs tövében. Árnyak a ködben, megragadnak, el nem eresztenek, s ahogy szememet lecsukva magammal vonszolom fáradt érzékeimet, rám nehezedik egy élettelen test. A cipzár szorul, hiába rángatom, tépem-szaggatom, eggyé válik képzeletemben megfogalmazott lényeddel, akitől nem szabadulok már sosem. Rekedt üvöltés az őrület küszöbén, alámerülni a jéghideg vízben, melyben fuldokolva kergetőznek a halakon megrepedt pikkelyek. Felbomlott az egységbe vetett rend, az ostor csíkot húz gyenge államon, s ebben a láthatatlan forradásban lüktetnek a kérdések. Börtönöm az érzelem, s egyben szabadságom ablaka, ahonnan a sötétbe látok, és a sötétből kimászva megalvadt fénycseppek folynak szét a köveken. Gyufaszál széttörött kupacaiban feszül a tövisből letépett vérvörös kegyelem. Kiutam a meglelt borzalom sikolyában bolyongva süllyed egyre lejjebb és lejjebb. Gyöngyhalász meríti agyagos kacaját csontjaim zörgésébe, így tisztul a bűnös ártatlanság. Vétkezem, szüntelenül tömöm magamba sárból formált emberségemet, ami semmi más, csak mindenem. Igen, ez már sokkal több, gyűlölet. Szeretlek nincstelen.

Különös idegen

A hitetlenség dörömbölt mellkasomon, megfeszítve minden erejét, amivel a porba rántotta meggyőződésem romos falait. Vergődtem, magamban, miközben dúdolgattam egy ismeretlen nótát, melynek kínzó gondolatai előbuggyantak ajkamon. Jobban hittem, mint karonülő csecsemő, aki tapogatva keresi anyja mézédes illatát, s ahogy érzi nyelvén a tej selymes érintését, megnyugodva merül bele a kabát durva rostjaiba. Ébredeztek bennem a menekülő ösztön sejtelmei, de láthatatlan arcod mosolyába kapaszkodtam, s lehajtott fejjel figyeltem a hangyák futkosását lábam alatt. Hordalék nehezült a zaklatott légzésbe, sodródott az árral, amely a távolból kíváncsian integetett felém. Feküdtem, tenyeremben lüktettek a szögek nyomai, s a tüzifa ropogott a mellettem ácsolt kereszt árnyékában. Szürke volt minden, szürke és fekete, de én nem éreztem semmit, csak lábaim jéghideg könyörgése jutott el fülemhez. Fordítva működött az is, amiről nem tudtam, hogy képes a létezésre vagy legalábbis arra, hogy felemelkedjen a valóság peremére. Táncoltak és nevettek a légtornászok, a cirkusz játszott testemen. Kenyér és víz írta felül a szőlő nedvéből kipréselt szomjúság birtokló hatalmát. Megtörten álltak az emberek, remegett az ítélőszék legfelső foka. Feküdtem, már nem figyeltem senkire, csak az egyetlent szólítottam, aztán lehunytam szememet.

Vihar

Kezelhetetlen. Eltépett sorsjegyek hevernek a villamos padlóján, s ahogy koszos kezek érte nyúlnak, a temető mellett felébrednek a sápadt kísértetek. Összekoccannak fogaik a dermedt éjszaka lágy ölében, ahol a fakeretek kilépnek önmaguk bűvköréből a rejtjeles kövekre. Kopog és zörget, a kulcs megakad a zárban, melyen tonnás lakatok kapaszkodnak a megnyúlt felhők széleibe. Fényképek repkednek körülöttem, kavarognak, hátat fordítanak, majd újra előre, kacarászva botlani meg saját létezésük gyökereiben. Felemel az alattam elszáguldó könnycseppek tengere, amelyen ezernyi fénypont lapátja hajlik és feszül a függőleges léceken. Nem láttam még ilyennek, nem éreztem ennyire büszkének, ahogy átölelve betakar sötét kezeivel. Vele akarok menni, hagyom hogy égesse bőrömet, hiszen a beszippantott illattal együtt megolvadnak bennem a tiltott villámok, és rombolva építenek. Csenget a villamos, a szél kifújja a kezekben tartott újságpapírok széttépett híreit. Lényegtelen sorok, szövegek, halott hieroglifák a villámok hátán. Futok veletek, és kacagva ölelem a szétfoszló vágyakat, melyek szomorúan peregnek le arcomon. Felépül egy új templom az elhagyott szigeten.

Valóságtöredék

Vakolat a váróterem ablakán, ahonnan kívülről szemlélem az üvegen megtapadt kéznyomot és a tükörkép megsértett arcát. Hasonlítanak egymásra, éppen azért mert mindenben különböznek, ami felismerhető a végtelen létezésben. Sóhajok keringenek a fülledt önzés mocsarában, ahonnan nem találnak kiutat, miközben fejük fölött a nyikorgó vágányok sötétben sikoltoznak. Átlátszó igazgyöngy csillogása pattog a légüres vízben, s a felszálló buborékok lassan szétomlanak a gyúlékony hidegben. Tél van, s a forróságban belém karolnak a nyárból itthagyott zsibbadt szívlemezek. Idegen szavak ketrecébe zárkóznak a kopogtató vendégek, de a vonat füstje csípi szememet, s beborítja a terítetlen asztalon heverő mézédes megváltást. Szenvedünk, némán cipelem a vállamon kígyózó embereket, akikkel együtt a föld egyre közelebb kerül, egyre távolabb a kiábrándult vakság drótkötele. Hinta a levegőben, menthetetlenül tekereg a világ sarkaiba ragadt fantáziátlan létige. Elveszett, s a porban kúszva keresik megtört gyerekszemek a tudatlanság kifogyhatatlan poharát. Üres és színtelen. Te adtad, mi adtuk, ők visszaadják kezünkbe. A csapos újratölt,s a bárban lágyan megszólal az életed.

Forradás

A zajba automatikusan belopóznak az érintetlen padsorok, melyek lakkozott illata végigfut a falakon. Évezredes ridegség, amiből elszállt az élet, hiába ültem a parton, s figyeltem a süllyedő papírcsónakot. Érzelmek darabokban, a leszakadt plafonról mégis utánam kiáltottak, mialatt a hátamon egy pók mászott ismeretlen alagútján. Átalakult a mozdulatlannak hitt bizonytalanság, melynek közepén idegenül bámultam a pislákoló gyertyafényt. Motívumok, jelentés nélküli lépcsőfokok, kavargó utcakép a festett virágszirmok selymes bőrén, ahonnan nincs menekvés. Erőtlenül jönnek a sarokban megbújó levelek, s ahogy arcomra feszül a boldog tudatlanság, összesúgnak bennem az altató régi sorai. Ringatlak, karjaimban apró csecsemőként alszod át a világégést, amit kirobbantottak a kontrollálatlan ígéretek. Nem tudom megkeresni, nem tudom elveszíteni a soha betűiben rejtőző örökkévalóságot. Testvérek és számkivetettek fognak kezet a pályaudvaron, ahol sorban áll a nincstelen köszönet. A vonal fehéren süt szemembe, ám feltartóztathatatlanul gördülök át a megfagyott köveken, hogy aztán elnyúlva nézzem a felettem kigyúló apró pontokat. Neveket írok a homokba, aztán simára törlöm kezemen a mélyedéseket. Itt járt nemrég, leült mellém, hallgattuk a szemcsék koppanását a nyitott ablaküvegen. Szemtelen igazság, bennem létezel.

Portré

Változó felhők között lépdelünk, melyek súlya alatt lebegnek a láthatatlan idegenek. Vállamra terítik a fehér lepedőt, ami nevetve simul ránctalan bőrömhöz, miközben fogod kezedet. Létező lüktetés folyja körbe a tájakba égetett valóság apró homokszemcséit. Lépkedünk, szárnyalunk, a mélyből magasba, magasból mélybe érkeznek halvány kiáltásaink. Szürke sejtelem lopózik be szobáink ablakán, ahol édesanyák ringatják álomba emlékük füstjéből szőtt reményeiket.Dohányillat mossa tisztára szemünkből a megragadt éveket, és gyermeki bájával hátára veszi a csomagot, amit az asztalra készített. Nincs zene, csendben masíroznak a számkivetett gondolatok, melyekre már senki nem tart igényt. Kopott hegedű mellett ülnek vak kísértetek, s a háttérből szótlanul figyelem a vonók légies mozgását, melyek nem érintik a két világ között ragadt fényeket. Haldoklik a végzet, ünnepélyes mozdulatai érdektelenül hullanak a semmibe. Hátat fordítunk önmagunk tükörképeinek, de a falakon felkúsznak a pontokból szőtt jellemek. Kereslek, keresem a magamból adott mindent, amely élettelenül terül szét a tiszta vászon színeiben. Szeretem a múló eső koppanását az utcaköveken. Szeretem, szereted. A lepedő betakarja szívemet.

Földi mennyország (Szeretettel Csézynek)

Kislányok üldögéltek fodros ruhában a megkopott mezők sárga bársonyán. Hímzett terítők és paplanok belsejébe szőtt álmok, a vásárban illatozó mézeskalács rohant előre, hogy kinyissa a lakattal őrzött ajtókat, majd csendben visszazárja a megízlelt vallomást. Türelmes dobolás futott végig a pergő idő homokszemein, s a vánszorgó óramutató magával sodorta az alkonyokat és éjszakákat. Korok és stílusok járták táncukat, hol lágyan, hol szenvedélyesen, s ebben az állandó változásban megszilárdult egy aprócska rög, amely kiszakadt a földből, s az ég felé tört. A földre terített szőnyeg durva anyagából lassú mozdulatokkal selyemszalagok indultak útra a négy égtáj felé. Hangtalan vonulás, folyosókon koppanó léptek verték csak fel néha a hangjegyek egymásba kapaszkodó ritmusát. Folyamként zúdultak alá a történések, s a réten üldögélő kislányok egyre fogytak. Őszi levelek borították a parkban árválkodó padokat, csupán a zizegés sodorta tovább az emberi létezés múlhatatlan ábrándjait. Hasonló képek a szobák falán, megszokottá vált ébredés, számtalan érkezés és indulás. A kottalapok egyre gyorsabban peregtek a sarokban heverő terítők között, mialatt türelmesen várták a megcsörrenő kulcsok neszét. Nővé serdült bódító eszmélés kémlelt be az ablakon, s nevetve emelte meg darutollas kalapját. A legelső zár engedett, s a képzelet utat tört magának a fátyollal borított téglafalon át. Ekkor született meg mindaz, amit a jéggé fagyott mezők sem tudtak eltörölni, s a vádló szavak visszapattantak a tükrön. Csak egy álom, mégis valósággal meghintett felhők suhantak át az üresen álló székek fölött. A gyümölcsfák roskadoztak a rájuk rakott tehertől, de büszkén viselték jutalmuk nyomasztó zálogát. Külsőségekkel körbebástyázott érzelmi áradás hozta felszínre a bújkáló lélek sóhaját. A szomszéd szobában a lakat mogorván őrizte titkát, s hátat fordított az első akkord után. A karmester azonban felemelte vezénylőpálcáját, amitől a bénult idegek megmozdultak, és szétfeszítették a rácsok közé zárt szabadságot. Tökéletes szárnycsapásokkal emelkedett levegőbe a csodaszép sólyommadár. Az egyszerűség megkocogtatta a vándorbot érdes vonalát, majd leült egy sziklára, s elővette furulyáját. Játéka felébresztette a kővé dermedt szívek templomát, és beférkőzött a fűszálak között a föld alá. A gőzölgő teák ott sorakoztak egy érinthetetlen világ asztalán. Felnőtté vált gyermeki kacagás, amely testén érzi a hópelyhek simogatását. Évszakok váltották egymást a sorompó mögött, miközben megőrizték a magukból adott eltörölhetetlen balladát. Lírákba rajzolt fantomképek keltek életre az elfordított színpadon. Felkapcsolódtak a lámpák, s a rivaldafényben ott állt egyedül, kezében tartva egy szál fehér orchideát. Emlékekbe csomagolt kifinomultság permetezte szét a zongorán felhangzó érzelmek visszhangját. Megállók tűntek fel a vonat ablakában, majd tovább is robogtak, nem vártak több útitársat. Aztán hirtelen ujjai felfedezték egy másik kéz szorítását. Felcsapott a szenvedély, s a lobogás beterítette az ezüstösen csillogó víztükör rezzenetlen felszínét. A színpadon égnek a lámpák, mialatt a gyereksereg körbeüli a mesekönyv fölé hajló görnyedt hátú anyókát. Könnyek gurulnak végig a kisimult arcon, s a női kézben megremeg a törékeny virág. A homályban felsejlik egy sárga bársonyba burkolt mező, ahol kislányok szövik álmaikat, s kacagásuk végigfut a rezgőnyárfák gerincén. A szél lágyan hintáztatja egy hajlott hátú asszony zsebében megbújó virág mézédes varázslatát.Áll a színpadon, hallgatja a mesét, s a könnyek patakokban csorognak arcán. Néhány szó csupán mely előbuggyan ajkán, de a legszebb ének a remegő kezek alkonyán:„Mama, az orchideák!”

Árnyék a fa tetején

Megmagyarázhatatlan kötelék volt elválásukban, melyben forrón koppantak a maguk köré tekert érzelmek. A női szemek, amelyek a láthatatlan falakon keresztül is tisztán értették a repedések sóhaját, hirtelen elhomályosultak, s esőfüggönyt bocsátottak a szomjazó földre. Nem keresték többet a járatlan utak sűrűjében megbújó kacagást, ahol senki nem lelt rájuk, míg rejtekük mélyéről hamisan pislogtak a mellettük elhaladó emberekre. Összedőltek a házak, melyek között gyakran kergették a kóbor országból hozzájuk szegődött mesés alakokat. A porrá hulló álmok közepén egy hatalmas kerítés törölte simára a levegőben keringő mondatok selymes érintését. A női arc mosolya fakón tükrözte vissza az egymás karjában hagyott illatokat. Vezekelt a megbocsátás szőnyegén egy remegő férfikéz, s lehajtott fején az ősz hajszálak nyughatatlanul törtek az ég felé. Leszakított virágszálak hevertek a földön szanaszét, beborítva a sírkő fedelét. Évtelen magány gyötörte a csatamezőt megjárt vadság szelíd fohászát. Visszatért, hogy feladja gyengesége erejét. Nem szólt semmit, s a kíváncsi gyerekszemek bűvölten hallgatták végtelen történetét. 

Tánclépések

Céltalan bolyongók szállták meg az útszélen hagyott sátrakat. Számtalan idegen név között az enyém volt a legridegebb a foltozott világban. Fütyörészve áztattam vízbe sokat látott ingedet, s ahogy pillantásom a hullámok selymére esett, megcsillant egy törött szalmaszál tükörképe. Őszbe hajlottak a levelek, miközben nevemet kiáltották a nyírfák árnyékába menekülő mókusok. Apró lábakon osont el mellettem a feltámadt szenvedély, s ráncos kezeivel végigsimította arcomat. Érintése nyomán felemelték fejüket a megperzselt virágszirmok, és beleolvadtak a színekkel átszőtt képzelet otthonába. A vándorok szomorú sóhaja könnyeket csalt a korhadt fatörzs szemébe, miközben a távolból figyeltem a meggörnyedt valóság romjain üldögélő alakokat. Egyszerű boldogság csókolta vállamra múlhatatlan bélyegét, s a feladott terhek hátat fordítottak a romlásnak. Egy törött szárnyú kismadár tipegett elém, s bánatos tekintete megmozdította a kövek alá szorult kedves emlékeket. Szálltak a papírlapok ahogy tenyerembe vettem a tollakba rejtőző lélegzetet, és egymáshoz értek a keringőbe feledkezett életek. Álltam a parton, kezemben a frissen mosott inggel, melynek illatát szívembe hordta a vágyakozó elengedés. A sátrakban kacagtak a szegénység gyermekei. Tudtam, hogy választásom ölelő karjaiban alszom el. A holdfény felkúszott fáradt arcomra, s megkapaszkodott összekócolt hajfürtjeimben. Hátam mögött csobbanást hallottam. Meg sem fordultam, s te rám terítetted felhőtlen lelkedet.

Üstökös az égen

Ismeretlenül bukkant fel alakja, de egy pillanatra megláttam a szemében bújkáló fojtott zokogást. Az érzékeny húrok kérges rétegbe csomagolták a messzeségbe tűnő évek bánatát. Állandóan beszélt, s nyitott ajkai között ott lapult a féltett némaság. Erősnek látszott, felhúzott álarca mögül néha pillantott ki csupán, aztán gyorsan visszazárta rácsa ablakát. Nem fogadta el a változásban rejlő megújulást, inkább magára rántotta a megharcolt fáradtság magányát. Lázadásom felemésztett minden hidat, amelyen egymáshoz közelített két külön világ. A darabok fejemre hullottak, s ahogy elsüllyedt az utolsó korhadt  fatuskó, megláttam partra vonszolt mosolyát. Könyörgött, hogy tűnjek el, s a döbbent fájdalom belém vájta méregfogát. Önpusztítás söpört végig a kopár álmokon, de újra és újra megkapaszkodott egy repedt szikla tövében.  Éjszakánként kezeim összekulcsolva zokogták a belém égett ima lágy sorait. Reméltem, hogy a sápadt holdfény csíkjain majd hazatalál. Nem láttam többé, csak a bennem kavargó hullámok mosták szét lábnyomait. Nem sokkal később hallottam valamit, s a forró betonon koppant a nevetés őszinte mozdulata. Távolról szólt, nagyon távolról, mégis éreztem ahogy apa és fia keze láthatatlanul összeér. Elkezdtek gyógyulni a sebek, amit magukban hordoztak éveken át. A megtalált gyermek boldogan dobta feléjük pöttyös labdáját. A tenger még egyszer, utoljára felmorajlott, s a homokba szórta hűtlen csillagom hazatérő sóhaját.

Pirkadat

Balladai hősök vonulnak a fülledt körúton, s ahogy elhaladnak a romos épületek előtt, megelevenednek a leheletvékony papírtekercsek. Mindent megírtak már láthatatlan tintával azok, akiket valamikor belöktek egy ajtón, amely alatt nem szűrődött ki a fény. A szemekbe fújt porfelhő eltakarta a láncon függő kulcsokat, s vakon zörögtek a mélybe hulló dallamok. Felálltak a bérelt székekről a meghívott vendégek, s az üres színpad sötétbe burkolózott. Gyertyacsonk égette jelét a hímzett párnába, s ahogy a cérnaszál villámgyorsan eltűnt a semmiben, hamu hullott a kopaszra nyírt fejekre. Kezdők és haladók taposták egymást halálra, hogy bejussanak a soha többé termek belsejébe. Ellopott percek mögött gúnyosan kacagtak a megélt pillanatok, s ahogy a tükörben megcsillant a repedés, vasmarokkal kapaszkodtak a legyőzött fájdalom gyökerébe. Az elmúlás visszatért, s minden jéggé dermedten lebegett a csillár körül. Abszurd félhomály, melynek függönyén megtapadt a cigarettafüst, miközben ontotta magából a szűkre szabott gondolat moraját. Céltalan kavalkád közepén zavartan ülök, s hagyom áradni a szétrobbant lélegzést. Csitul a dobogás, már alig hallom. Végül megpihen mellettem a vágyakba szőtt ébredés.

Sima tenyér

Nyugtalan álmok, melyekben feltűnik a valóságnak álcázott cigarettaláng. Szenvedélyek feszengenek egy szál ingujjban, s zavartan keringenek sorsuk hálójában. Virágcsokorba rejtett üzenetek, melyek betűi összefolynak a vízbe mártott érintés hatására. Olvasatlanul hevernek a régi karosszékben feltornyosult könyvek. Sanzon csendül fel a fekete gramofon rekedt hangján, s ahogy fülembe kúsznak az ismerős dallamok, képzeletben megelevenednek a lapokra festett krónikák. Ellőttem egy férfi áll a zuhogó esőben, s remegő kezei gyengéden szorítják meg a nőiségbe rejtett szerelem halvány arcát. A sarkon túl egy olcsó kis kávéház teraszán koppannak a billentyűk nyomán támadt üresjáratok. A villamos csenget, a záródó ajtók mögött még látom a koszos ablakhoz tapadó bánatos gyermektekintetet. Vissza az úton. Megpillantom a homályba vesző két alakot, ahogy döcögve haladnak az elmúlás felé, miközben ridegségük álarca mögött pattognak a széndarabok. Vesztes boldogok, akik maguk mögött hagyták az elfáradt jutalmat. Fekhely, amelyen a megszokott érintés idegen pillanata bontja ki fásult szárnyait, majd csendben nyugovóra tér. Állok az ágy mellett, s nézem a kisimult ráncokat az arcokon. Megharcolt fájdalom. Pihennek az angyalok.

Árvák szigete

A hinta megállt a levegőben. A felhőkbe vesző kékség végigfolyt törött derekán, s ahogy megreccsent a kötél, hatalmas robajjal dőlt össze a bizonytalan alapokon nyugvó ház. A repedéseken keresztül apró gyerekkezek kutatták a világosságba vesző reményt, s ijedt suttogásuk megkocogtatta a pókhálóval benőtt ablakot. Leültem a stégre, s figyeltem a hullámok fodrait, amint egymást felváltva nyaldossák a partra vonszolt csónak láncait. A festett fadarabok között felbukkant néha egy múltba vesző árny, majd szomorú tekintettel átsétált az ismeretlen kapuján. Talán engem nézett mindegyik, talán csak furcsa délibábok játszottak csalóka játékot. Kislány szaladt el mellettem, akinek a hajából vízbe hullt egy fehér rózsabimbó. A lágy virág érintése nyomán felcsaptak a hullámok, s beborították összekulcsolt lábaim koszos saruját. Hívott egy vágy, s nem tudtam feltépni a képzelet rozsdás kilincsét. Viharfelhők gyülekeztek a kihalt falakon, de már nem hallottam semmit, csak a ködökbe vesző tompa morajlást. A hinta megmozdult, s fájdalmas zokogása eszembe juttatta a kinyújtott kezeket, amelyek belém kapaszkodva indultak el a létrán. Sehol nincsenek már, mégis mindegyik ölembe hajtja fejét, s egyetlen vigasztaló szóra vár. A villám belekarcolja a rozzant stégbe halhatatlan mondatát. Idelent és odaát.

Lencsék

Elnyomott fájdalmak keringenek a fullasztó homályban, s apró szemeik fürkészve kutatják a menekülő végzetet. Egyetlen hátizsákban elférnek az alkotásra szánt törött üvegcserepek. Kiömlött kávéfoltok jelzik az utolsó mozdulat hirtelen törekvéseit. Harag és falnak ütköző bátortalan közeledés, amely visszhang nélkül mászik át a küszöb felett. Fáradtan dőlök a színes kanapé bársonyára, miközben földre gurulnak a rizsszemek. Éheznek és fáznak szívemben a megterített fekhelyek, s ahogy megmozdulnak a rongyosra fakult képzelet démonai, melletted döntök, s indulok ellened. Jeleket vártam sokáig, de nem hallottam meg a nesztelen kopogást, amely türelmesen várakozott a zárt ajtók előtt. Útravaló a semmibe. Záporoznak fejemre a kavicsok, ahogy haladok előre a tömegben. Megvetés és gúny kíséri lépteimet, s a felszakadt partvonalon özönlenek ismerősök és idegenek. A távolság roskadó falain meglátom arcomat, s a mellettem ülő vaksötét köpenyét rémülten rántom le hátamról, égeti bőrömet. Elmegyek, s ebben a távozásban végre felsír a szabadság. Nem vagyok, de végre létezem.

Hervadó tulipán

Távolságtartásba merülő emberi kapcsolatok között bolyongok egy megrepedt sziklafalon. Búcsúszimfónia foszlányai szűrődnek ki a barlang szájából, s a göröngyös utazás szekerei lelassítják lépteiket. Eltévedt karaván veri fel sátrát, s ahogy a meleg esőcseppek végigperegnek a lyukas szöveten, megmozdulnak a gyökeret vert kavicsok. Kiszakadt ábrándok sírása hasít fülembe, s ahogy a nap lebukik az égről, magával ragadja árnyékait. A sivatag közepén elszáradt létezés érinti meg arcomat, s mozdulatai gépiesen haladnak a bölcsek temetője felé. Bolondok reszketnek a málló kövek mögé bújva, s kezüket összekulcsolva merednek a magas semmibe. Zúgás választja ketté a fejemben tomboló végzetet, majd ahogy a patak visszatér medrébe, gyengéden átölel, s ringatózva felejtkezem a hűs emlékezés karjaiba. Aztán egyet döccen a mozdulatlan szekér, felébredek. A porban hasalva szemem a távolba réved, miközben egy kígyó kúszik végig láztól égő testemen. Méregtelen harapás oltja ki a benne dúló reményeket. Magamra terítem homokból szőtt köntösömet, s a fáradtságtól álomba szenderülök. Látomások, melyben kenyeret ropogtatnak csont nélküli kezek, s ahol szomjazó ajkak szélén csorog végig a meghálált érzelem. Szenvedők egy parttalan szigeten. A zene szól, s én örökre itt vagyok veletek.

Szerepcsere

Nehezen születnek újjá a belassult formák és gondolatok. Ahogy megfordítom a gömböt fejem felett, a mennyezeten végigszalad egy hajszálvékony repedés. Szemmel szinte alig látható, de már ott lapul benne a felismerhetetlen tagadás, a létezésbe burkolt szétesés. Hiányzik a felszínen megpihenő ecsetvonások puha melege, amely átjárja a kietlen lélek mocsarait. Tenyeremben hevernek a súlytalan ábrándok, de mielőtt közelükbe férkőzhetnék, bebábozódnak, magukba zárva az elveszett éveket. Megcímkézett tárgyak, melyekről már azt sem lehet tudni kinek az arcát olvasztotta bele a pontokból szőtt holdvilágba. A halhatatlanok csarnokában mozognak a láncra fűzött verssorok. Madarak repülnek az ablakon benyúló ágakra, s apró lábaikon egyensúlyozva áttipegnek a jövőbe. Összhang egy elfelejtett világ közepén, ahol az élmezőny hangjai felsértik a kockakövekre vésett kalapácsütések nyomait. Járatlan utakon érkezett látogatók törlik meg lábukat a foltos szőnyegben, majd átmasíroznak a lehetséges létezés termeibe. Vásznak, ajtók és kiürült keretek közé szorított fojtó szag terjeng a levegőben. Vétkezett. A feloldozás gúnyosan rántja meg a fonálból szőtt zsineget. Bűnök és vágyak. Kezemben lapulnak a kis hercegek. Sziszeg a gőg, s a homokba roskadnak az elhalt babszemek.

Mozgólépcső

Vonatsíneken ragadt álmok, melyekről lekoptak a rájuk aggatott díszek, s kopáran fénylettek a lélektelen ablakok homályában. A jegypénztárak üresen tornyosultak a kihalt pályaudvar előtt, mintha el akarnák rejteni a képekbe vesző hangulatot. Letépett plakátok zörögtek a kivilágítatlan padok alatt, s ahogy a távolban elsuhant egy autó, riadtan menekültek elhagyott fekhelyük magányába. Hajléktalanok imbolygó alakja állta útjukat, mialatt a telefonfülke ajtaja magához ölelte a poharakból kiömlő keserű könnyeket. Elfolyt vallomások baktatnak egymás mögött, kutatva múltban ragadt vádjaikat. Megbomlott szárnyak, melyek az értelem hamvai fölött köröznek, s keselyűként csapnak le a megváltó kezekre. Lakatok nélkül élnek itt az őrültek. Elfúló hangon dadogják bele a szétpukkadt buborék cseppjeibe maradék lényük foszlányait. Kezemet összekulcsolom, megtámasztom államat, s figyelem ahogy a tántorgó elveszettség megpihen a járdán. Emberek voltak az ablakban mielőtt a mentőautó szirénája elsuhant a fülem mellett. Furcsán néztek rám, s ahogy kitisztult az ég, egyre távolabbról láttam a kezükön végigfutó ereket. Szerettem a színeket. A piros mindig nevetve szaladt felém, s én kétkedve fogadtam a felém áradó szeretetet. Most itt ül velem, befedi arcomat, az életnek hitt légteret. Kiabálnak azok a furcsa, idegen emberek. Taszítanak. A halálról beszélnek, miközben mosolyogva figyelem a szemük sarkában megbújó ráncokat. Valami sípol, hosszan, egyenletesen. Kiharcolt győzelem.

Anyagtalan szerelem

Mérlegen egyensúlyoznak a süket törekvések, kibillentve csillagokra szórt hamvaikat. Ahogy földre pottyannak a porrá zúzott homokszemek, a vékony hálók megfeszülnek a rájuk nehezedő súlytól, s összebújva himbálóznak a szakadék felett. Ősi rajzok a sziklafalon, ahol eltűnnek a vörösre sebzett szemek, a lándzsák hegyére tűzött skarlátbetűk. Lányregények hajolnak párnájuk tompa csendjébe, hogy belezokogják felépített légváruk omladozó tornyait. Dámák és hercegek álarca mögött lopakodnak a megkísértett éjszakák, amíg ki nem fakulnak a rongyosra mosott blúzok és ingek. A tükör hazudott, s a ráncokban végződő könyörgés fáradtan olvassa az utolsó sorokat. Kiásott fényképalbum mellett üldögélnek az arcukat kereső árva gyerekek. Körök és négyzetek közé szorított útvesztő, melynek metszéspontja a függöny mögé vezet. Cipelem a zsebembe rakott köveket. A megszokás régóta elhagyott, beszélgetéseink nem szóltak semmiről, csupán idegenül  nyugtáztam az ismétlődő esküt. Csak velem, csak nélkülem. Vesztettél, s ahogy győztes serlegedet magasba tartod, már semmire nem emlékszel. Tűnődés egy számkivetett alkonyon. Megbillen a háló, s a mélybe taszítja mámoros tekinteted. Megmenthetnélek, de csak nézem, ahogy a habok elnyelik a megjósolt színeket. Kilépek a közönybe zárt festményből, kattan a zár. Utánad megyek.

Önarckép

Sejtelmesen kacsint rám a hold, miközben lágy zeneszó kúszik végig sötét szobám falán. Novellák borítják ágyamat, megszámlálhatatlan történet, sors nélküli gondolatok, ezerszer átrágott fejezetek, melyek mögött ott lapul a bizonytalan kiút. Nemrég találkoztam önmagammal, véletlenül futottunk össze egy koszos aluljáró magányában. Megdöbbenve álltam az átlátszó fátyolban, mialatt köszönés nélkül megragadtam saját kezemet. A kettétört mézeskalács darabjai földre hulltak, de nem volt erőm, hogy lehajoljak. Hallottam a koppanó lépteket, de nem láttam amikor elsétált mellettem. Csendben, szavak nélkül távozott. Most itt ülök a papírlapokba merülve, s ahogy a hold alakja elmosódik a felhők között, megelevenednek a fekete tintával megrajzolt mondatok. A borospohárban lassan lélegeznek a buborékok, s igyekeznek a felszínre jutni, hogy kilássanak az üveg mögé zárt világból. Hátradőlve figyelem az égen kettészelt holnapot, melynek egyik felén lyukak tátonganak, talán éppen a benne tomboló kínzó szomjúság tanúi. A másik oldalból nem látok semmit, eltakarják a köré font ölelő karok. Szokatlan érzés vándorol végig a puha takarón, s ahogy megérinti vállamat, rám törnek az elhagyott hangulatok. Megteremtelek az ablakon benyúló múlt foszlányaiból, s a lágy zenére újra látom tökéletes arcodon felejtett mosolyom. Találkozunk. Búcsúzom.

Százból egy

A képeslapokra festett alakok kilépnek a megvilágított valóságba. Visszatekert jelenetek, amelyek a semmiben végződnek, mégis hátrahagyják halott csókjukat. Hátrafordulok, s bőrömön érzem meleg érintését, ahogy egyetlen percben tűzből jéggé változik a háborgó óceán. Ismeretlen távolságok lökik felém az ígéretek súllyal megtömött csomagjait, melyek rezzenéstelen arccal törnek ketté a zuhanásban. Játszanak, s a pergő kockák egymás után veszítik el önuralmukat a megnyert lapok felett. Csalóka győzelem a felfordult csillogás közepén, ahol a kartonok mögött lapuló félelmet eltakarják a magukra aggatott maskarák. Tudattalan menekülés rázza meg a boltíveken hagyott keserű könnyeket, majd észrevétlenül visszaoson helyére, s tovább forgatja a kereket. Mesterséges világban fognak kezet az érzelmek mögé rejtett érdekek, s amikor előtűnik az előre megkötött alku, elszabadulnak a gyűlöletből táplált kézjelek. A félhomályban idegen kapaszkodik fel a repedező korlátokon, s magával húzza átélt éveimet. Bizonytalan remegés hunyja le szemeimet, s lentről hallom, ahogy kacagnak a szédült szenvedélyek. Hitetlenek gyűlnek össze, s habzó szájjal nyúlnak értem, hogy a pergő kockák közé rántsanak, de már nem érnek el. A párkányon ülök, s fütyülve nézem a felbolydult hangyákat odalent, akik érzik, hogy magukra zárták az ajtót. A kulcs megcsörren zsebemben. Nevetek, aztán rágyújtok egy cigarettára. Egyetlen pillanat csupán, s a csikk máris szélsebesen száguld lefele. A felcsapó lángokban megtisztul végzetem.

Korok és szellemek

Nyárba fordultak az átírt fejezetek. Különös találkozások rajzolódtak ki az éjszakai séták árnyai között. A rideg falakhoz simulva értek össze a remegő kezek, hogy aztán egy hangtalan keringő erejéig egybeforrjanak a lázas tekintetek. Régen mozivásznak álltak a terítetlen asztalok mögött, a háttérben eltűntek a valósnak hitt életek, s a csend magába zárta a magányos lépteket. Ma már vidáman koccannak egymáshoz a félig töltött poharak, s a bálteremben összebújnak a végtelen szenvedélyek. Egyetlen forduló azonban egymás mellé sodorja az ismeretlen arcokat, amelyek bizonytalanul kezdenek mozogni a jól ismert zene ritmusára. Elcserélt vallomás, zavart boldogság, s mindeközben a megszokott módon indulnak az esték és reggelek. Leülök a zongora mellé, s figyelem, ahogy a bárpultnál magasba szállnak a füstkarikák. Felbontatlan jellemek, levegőbe karcolt hangjegyek, melyek jelentése magában hordozza a szivárványra festett színeket. Vállamra teszi két kezét az elhagyott nyugalom, s lágyan végigfuttatja ujjait a megkopott éveken. Lassan szétpukkannak a buborékok, s helyükre nem költözik vissza senki. Kiürül a bálterem; még látom a levetett ruhákat, az ottfelejtett jelmezeket. Mosolyt csal arcomra a megtört értelem, a szabadság széttöri rácsait, s leül mellém az ócska kis székre. Egymást nézzük, miközben a csapos unottan törölgeti a pulton ragadt sérelmeket. Már nincs kinek játszani, az érzelmek autókba szálltak, s egy gyors kézlegyintéssel eltűntek a holdra írt fényekben. Megrázom fejemet, s tekintetem a földre téved. Azt hiszem kinőttem a magammal hurcolt érveket. A hallgatás meghajol az eszmélés előtt, s felcsendül egy ismeretlen dal az álmokba zárt emlékeken.

Napló a szélben

Gyakran megesik, hogy elbúcsúzunk, de titokban visszapillantunk és várjuk a csodát, ám a hópelyhek magukba zárják a távolodó lépteket. Állunk egy darabig, aztán elindulunk, de minden évben visszatérünk és figyeljük ahogy a hópelyhek ugyanúgy táncolnak, mint azon az éjszakán. 


A lélek halkan átlépett az üvegfalon, és sorban megérintette a szobában sorakozó tárgyakat. Odalent becsapódott az ajtó, s a beáramló levegő feltépte a begyógyult sebeket. A kandallóban felcsaptak a lángok, mialatt közeledtek a bizonytalan lépések. A függöny szétnyílt, s a rejtélyes látogató nem hagyott mást hátra, csak leszakadt szárnyait. Aztán újra sötét lett, és nem látott senkit. Megremegett a térde, majd vakon elindult az éjszakában. Lehajtotta fejét, s lába alatt szétfolytak a parton kirakott kövek emlékei. Holdfénytánc lengte körbe a vándor gondolatait, miközben kisimultak ráncai. A felnőtt férfi keze megérintette a gyermeki lélek védtelen rejtekét. Ismerte az éjszakát. Tenyerében remegtek a felépített kártyavár lapjai, s az arctalan társak elfogytak az asztal mellől. Messziről láttam a ráncokkal barázdált éveket, de már nem nyújtottam felé kezemet. Egy pillangót küldtem utána, s amikor szárnyain megcsillant a napfény, mintha mosolygott volna. Soha többé nem tért vissza.

Holdfogyatkozás

Görcsös akarás döngeti a korlátok közé szorult fejeket. A választott valóság talaján nem szöknek szárba a búzaszemek, s a kötények rejtekében bújkáló kishitűség előhívja a végzetet. Hátrálnak az eskük, melyeket remegés nélkül zártak magukba a fátyolos tekintetek. Visszhangoznak a múltból feltörő emlékek hangjai, s hiába fordítod el láncra vert szívedet, a kártyalap öledbe hullik. Számháború a múló évek színpadán, ahol nincsenek nyertesek, csupán egy sokadik hegedűs játssza ronggyá gyűrt bordalát. Törött vonók, árnyalt végzetek bolyonganak a festett labirintusban, miközben maguk köré tekerik a megsárgult fonalat. Ismeretlen folytatás dörömböl mellemen, s a lélekvesztőben fuldokolva egy apró gallyba kapaszkodnak az elhervadt levelek. Kiszakított tagadás nevet rám gúnyosan, miközben arcomba csap borgőzös lehellete. Képsorok villognak a leblokkolt agyban, míg a fáradtságtól össze nem esnek. Ahogy a képlékeny világ peremén megfordulok, elszakítom az akarat rideg láncszemeit. Egy tüske megsebzi ujjamat, s a rózsa nevemet kiáltja. Néhány évezred, s a mozdulat zuhanássá szelidül a köveken.

Farkastánc

Álomfolyosók közt feszülő légies kötelek himbálóznak a semmiben. Visszapattannak az üveggolyók, ahogy megérintik a sima felületet, majd mélyen belekarmolnak a lejátszott hanglemez széleibe. Megkoptak a régi tekercsek, s most idegenül pislognak a félhomályban. Ködfelhő telepszik meg a féllábú széken, s ahogy leereszti fáradt kezeit, mintha engednének a görcsös kerekek. Nosztalgia bolyong a széttört cserepeken, s ahogy felsebzi talpát a hegyes félelem, megszállottan merül el a kérdés nélküli csendben. Tompul az értelem, s ebben a fásult érzékenységben megjelennek az elveszett gyerekek. Az evezőcsapások mentén apró csónakok siklanak a vizen, melyet ellep az éjfekete képzelet. Érzem ahogy föld és ég összeér az omladozó hegyen, s a tetején állva fürkészem a messzeséget. Erőltetett menet halad el a poros úton, s én csak a megrepedt fazekat figyelem a öregasszony hátán. Az ismerős vonások éle közelebb merészkedik, majd egy hirtelen rántással magához szorítja az aszfalton maradt nyomokat. Éget a felismerés, ahogy a fesztelen ütemek elhaladnak a romlott földek mellett. Kialudt mécsesek hevernek a küszöbön, s az olajfoltok lassan felemésztik a megmaradt életet. Az ajtó becsapódik, s a mozdony felsikolt a síneken.

Et resurrexit

Feledésre ítélték a megfejthetetlen papírlapok. Betűkkel teleszórt történetek, melyek valóság és képzelet határán lebegnek, megtört láncokat vonszolva maguk után. Jelenben szőtt gondolatok gyökerei a múltból merítik éltető erejüket, hogy csendes egyedüllétük talaján összeforrjanak az út szélén heverő kérdőjelek. Nem állnak össze a mondatok, áthúzott tervrajzok hevernek mindenhol. Elkezdett életek, félresiklott mozdonyok, s a hatalmas füstben rekedt hangtalan panaszok. Felbolydult méhkas támadja meg az odvas fát, melyben reszketve lapul az ártatlanság. A célt kergetve újra és újra a kiindulási pont tűnik szemébe, s a görcsös akarás ellöki kezét. Próbák és jelmezek cserélik szakadt jövőjük zálogát, de a keserűvé vált víz nem csillapítja szomjukat. A lépcsőkön sorban ülnek a kirakott kavicsok, melyekből egyetlen darab sem hiányzik. Kitaszított mennyország közepén várta az olvadást. A kukák felborulva gurultak a sáros talajon, majd az egymáshoz simuló tekintetek megállították a szenvedés haragját. Letépett szárnyakat sodort a szél, s a köveken ülve sírtak az elhagyott angyalok. Aztán sötét, lett, nagyon sötét. A magasba néztek, és megnyílt az ég.

Eredendő tisztaság

Falevelekből összesöpört kimondatlan igazság hever a földön, miközben a szél tépázza elfáradt kabátját. Sárba tiport színek sóhajtoznak a szürkeség homályában, s a meglibbenő valóság tanácstalanul tárja szét mindkét karját. Üres tenyerek és üres poharak markolják a mélybe hulló kövek zaját. Ahogy egymás mellett fekszenek az elhidegült fadarabok, legbelül megmoccan a bűntudat. Döntésekbe kényszerített ridegség nyúl a hónuk alá, s riadtan figyelik a föléjük tornyosuló óriást. Zavartan pillantanak a sötétbe, ahol nem látnak egyebet, csak tükörképük eltorzult mását. A felépített biztonság hálójában rekedtek, s bénultan követik a feléjük közeledő pók fürge járását. Feladott szabadság csapkodja dühösen mögöttük a padlásra vezető ajtókat, de a megszokás visszatartja áldozatát. A bábuk lassan elvesztik az egyediség tudatát, s elvegyülnek a többiek között. Egyforma valóságok egyforma falak között, miközben hangosan kattan a zár. A kulcs orruk előtt lebeg, de a fátyolos szemek gyáván vonulnak vissza cellájuk magányába. A falakon átszűrődik a rejtjeles kopogás, s a válaszok találkozása megnyitja a feneketlen mélység bejáratát. Rajzok borítják tapétaként a választott őrület látszatát, s a múló idő pókhálói lógnak a megrepedt mennyezeten. A seprű mozog a remegő kezekben, ahogy egyre kisebbek lesznek a szobák. A megmaradt falevelek összehúzzák kabátjukat, s elrejtik a fakó homályt. Villanyoltás, megtelik az üres pohár.

Kihűlt helyek

Futószalagon gyártott imák röpködnek fülem mellett, miközben halkan duruzsol bennem a lélek. Nesztelen ébredés tépi fel a lakattal őrzött ajtókat, s a kiáramló meleg megérinti arcomon a felszáradt könnyeket. Látomás a száraz kenyér és áporodott levegő talaján, ahol egy korty víz mossa fel a szennyes kövek közé süllyedt érzelmek nyugalmát. Mozdulatlanul áll az idő, a ketyegés jelzi a haladó vándorlást, de az érintés nyomán felbukkanó emlék elűzi a visszatérők könyörgését. Megbocsátott tétlenség int felém, s megemeli kalapját. Láncra fűzött gyöngyszemek tapadnak a fehér márványra, s a tehertől megrepedt tömb sóhajtása végigszalad a homlokzaton. Papírhajó lebeg a homokra épített kártyavár felé vezető úton. Elképzelt fohász szálai állnak össze, hogy a szétszabdalt levelek ráncaiból felemeljék a szárnyak elhaló panaszát. Lehunyt szemek mögé bújt gondolatok vakítják el az értelem lázadását. Csituló hullámok, aztán újabb viharban felborult csónakok maradványai lebegnek a semmiben. Kabaré és tragédia határán feszülnek a teremtő alkotás bálványai, s a romokon ég felé tör a legszebb vadvirág. Ösztönös villanás, felperzselt búzamezők. A fáradt ima álomra hajtja fejét az összedőlt ház megmaradt teraszán.

Gyújtózsinór

Vákuum nyílt a légüres térben, magába szippantva a gyémánt ragyogását. Az olvadás erőtlenül próbált megkapaszkodni a jégcsap üvegfalán, de az áttetsző hallgatás egy intéssel lesöpörte vad ritmusát. Az alakok megváltoztak, s a kiosztott szerepek felcserélték a sorba rakott jelenetek zord állomásait. Bágyadt szemfényvesztés tört utat magának a zajos tömegben, ahol arctalanul bolyongtak az eltévedt kísértetek. Az életből ellopott pillanatképek gyorsuló ütemben hagyták el a felszínt, sötétbe borítva a megmaradt lélegzeteket. Buborékok szálltak fel egymásután, bezárt palackok pukkanását sodorva maguk előtt. Cseppekből kirakott ígéretek, melyeken átgyalogolt a kíméletlen valóság. Nyitott ablakok mellett fulladozik a büszkeség, s értetlenül fürkészi a motyogó katonát. Megzavart remegés fut végig a gerincekre olvadt tenyerek csontjain. Hamisan játszanak a terem végében a zenekarrá vegyült hervadó virágszirmok. Nyári havazás. Kihűlt gyötrelmek bújnak össze a szűk fekhelyeken, ahol a durva matrac feltépi lüktető sebeiket. A hópelyhek hatalmas dörrenéssel omlanak szét, beborítva az elfelejtett menedéket. Lobognak a fehér vitorlák, majd egy reccsenés a mélybe rántja hamuszín mosolyát. Tűzcsíkok zárják le a halhatatlanok kacaját.

Kóma

Megtört szemek néznek át a tudattalan térképek papírvékony hálóján. Felrémlenek az iskolapadban töltött éjszakák, ahogyan fejüket elfordítva dőltek egymásnak a homokzsákok a fal mellé állított rettegés nyomán. Pálcikák és ragasztóval átitatott lázadás. Koszos ecsetjét maga elé tartva fürkészte a megnyílt pokol kapuját. A törmeléken ült, de valahol a távolban járt. Zörögtek a ketrecajtók, s az elpusztíthatatlan gyűlölet lobbanásai egy fekete lyuk körvonalaivá váltak. Kimetszett érintések, amelyek ugyanúgy léteztek a jelenben, mint a múlt forgószínpadán. Gúnnyal átszőtt hamuszín ruhadarabok suhogtak a vasaltas jókedv tarkóján, mialatt a vörös csík felszántotta az utolsó torz mosolyt. Démonok körtánca folyta körbe a barlang bejáratát, s a megriadt denevérek elmenekültek otthonaikból. A pusztaság mélyen, szaggatottan lélegzett, magába zárva a teremtést és a porladást. Elhagyták. Vonások tűnnek fel a múltból, ám a darabkák nem illenek össze. Sziklák és kövek között kalapácsütések ácsolják a keresztfát. Lélektelen vacogás kíséri a menetet a lovasszekér után. Megfeszített hazugságok siratják az elmúlás utolsó könyörgését. Varjak köröznek a levegőben. Ellesett montázs a laboratórium kínpadján. Megmozdul a kéz, s lesöpri a cserepekből megragasztott bűntudatot. Felelősségbe burkolt ámítás hasít belé, aztán már nem hallani a csöngető villamos zaját. Végső ecsetvonás tépi szét a vásznat. Megreped a keresztfa, s bezárják a barlang ajtaját.

Átjáró

Hiányzik a történet. Volt eleje, de a fonalak összegabalyodtak, s a sárba hulló lényegtelen válaszok elmosták a hangzatos csatát. Lyukas tenyerek, feldobott pénzérmék, ölünkbe hulló szikrázó gyertyaláng. A korlátoltság szétfeszíti bársonyingét, s büszkén mutat halott magányára. A szakadék peremén egyensúlyozik a légtornász. Elszakadt kötelek kapaszkodnak egymásba, míg horzsolt kövek menekülnek a megvadult paták előtt. Őrült ragyogás férkőzik a józan észbe burkolt kicsinység alá, hogy megmutassa láthatatlan erejét. Érintetlen pocsolyák. Az egymás után rakott kifejezések nem jelentenek semmit, csupán papírra hányt jellemtelen zagyvaság. Kopogás nélkül nyílnak a kulcsra zárt szobák, s a kérdezők lehajtott fejjel tartják a lakatot. Bazári majmok kapkodnak a közönyös boldogság utcájában. Már nem figyelek, már nem látom a vízesésen megcsillanó szitakötők táncát. Apró szúrások, észrevétlen változás. Érzések, nincstelen világ. A légtornász felugrik, a lámpa zöldre vált.

Dante pokla

Tenyérbemászó asszonyok és férfiak siratják a színpad mögé zárt oroszlánt. Vadak a szabadság mezején, ahol kimondhatatlan hangzavar nyeli el az intő jelek monoton hívását. Lépcsők és korlátok fekszenek egymáson, nyögésük felszakítja a magasban repülő sirályok felhőtáncát. Évezredes kutatás, miközben lábunk előtt folyik szét az igazság. Csonkokból szőtt párnák, lepedőkbe burkolt hamis ígéretek, ütni, csak ütni a felépített óriást. Árvák arca sejlik fel a homályban, mindegyik után kezemet nyújtom, ám az érinthetetlen nem tud beférkőzni a bőröm alá. Elsuhan egy magányos lélek szobám ablaka előtt, s én sóvárgó szemmel nézem a megtörtént pusztulást. Követem az ösvényen hagyott elszáradt emlékeket, s a halott dobogás ismét szívembe mar. Valami más vonz magához, s a fejemre csorgó mézcseppek összehúzzák a megfáradt utazást. Szétosztani mindent ami egységbe forrasztotta a nyelvek nélküli hiányt. Tintanyomok szántják végig a verejtékező halált. Gyülekeznek a lelkek a megtűrt holmik piacán, mindegyik gazdára vár. Aztán eljön az első éjszaka, majd a második, a következő, eljön sok száz, sok ezer, s a lelkek tüzet gyújtanak, hogy őrizzék a parázst. Közöttük ülök, hallgatok. Mosolygós arcomon könnycseppek csillantják fel az évekbe fojtott boldogság himnuszát. A többiek alszanak. Várok rád.

Háború és béke

Mozaikok kúsznak végig a templom üvegtükrén, színes nyomokat hagyva maguk után. Elevenek és holtak tapogatóznak a sötétben, miközben a vezeklőöv tüskéi vörösre sebzik a karokon szunnyadó sebhelyet. Választóvonal halad át a megtört kerekek súlytalan tenyerén, s a mozdony hangtalanul megáll. Százalékok burjánzanak a felismerhetetlen tömeg asztalán. Dekoncentrált alkotás, melyben az önvallomás páratlan erővel markolja meg az elmúlás foszlányait. Egyetlen lélegzetvétel, s a felcsapó gőz beborítja a ruhába vasalt illatot. Ismerős érzések élednek a béna akaratban. Feltámadás hasítja ketté a vasrácson lógó szövetdarabot, mely élettelenül hullik a mélybe. Sárban úsznak a toldozott gumicsizmák. Jéggé dermedt fulladás, szinte bőrömön érzem a szögek szúrását. Lábujjhegyen járnak a megtűrt száműzöttek, majd kivetik őket a sarkon túlra, ahol egy koszos ladik szállítja az eltűntek csoportját. Összetartozás jelszavai repkednek a levegőben, s egy bomba fütyül el fülem mellett, ami becsapódik a szomszéd házba, porrá zúzva a vidáman nevető zongorát. Elveszett tavaszok, elszáradt almafák. Rémülten rohanunk ketreceink felé, hogy magunkra zárhassuk nyitott ajtaját. Irónikus csattanó, a mozi bezár.

Pantomim

Álmos melankólia nehezedik ólomsúlyként tagjaimra. Lassuló ritmus, szédült körforgás tünteti el az árnyakat a plafonról lógó lámpán. Muzsikál az éjszakai világ. Köntösbe rejtőznek a megtépett tölgyfák, s az elhagyott erdei ösvényen átszalad egy kóbor róka. Lehunyt szemmel hallgatom a mesét, miközben az orgona sípjai kergetőznek a fakorlát peremén. Láthatatlan kapuba tört kulcs csörren meg zsebemben, s ahogy kezem megmarkolja a hideg fémet, egy méhkas repül fel a megbomlott ész romjain. Zsenialitásba menekül a gyengéd lélek, magára húzza csilingelő páncélját. A tőrnyomok helyén gyógyul már a forradás, de amint megérinti a fellobbanó mécses lángja, elemészti a megtanult mozdulatokat. Villámcsapás hasítja ketté a betontömböt, könnyezni kezd a kőóriás. Tapsrend mögött felsejlő színes tulipán szirmai hintik a virágport. Élettelen körhinta forog önmagába zártan. Mérgezett feloldozás. Őrült és tudós egymásra talál.

Vakság

Lassú eszmélés a földre zuhant vágyak vonatán. A valóságba kapaszkodó komisz kölyök nevetve fordul utánam, miközben felém tolja cipője orrát. Gúnyosan szabdalt poklok tornácán vacognak az elszáradt majomkenyérfák. Változatlan lüktetés halad át a holt idő óramutatóján, s mielőtt megáll, vet még rám egy pillantást. Távolba vesző szimfóniák keringenek a kopott zongorán, s az öregúr mosolyogva emeli meg üres kalapját. Fáradt mennyország a kihalt sátrak pavilonján. Kérések zuhognak a botorkáló emberek lába elé, de ők mintha meg sem hallanák, rohannak a szakadékba omló kövek után. Kortalan pillantás. Maszatos vászon függ a kirakat ablakában, melyen felismerhetetlen hegedűs húzza a néma boldogság dalát. Hasonmások kergetőznek a járdán, maguk sem tudják kicsodák. Megfagyott üvegpohár, lelkiismeretfurdalás. Félkész alkotás hever az íróasztal sarkában, vádló szemei simogatják a harmonikát. Játékok, kacatok peregnek az emlékezés ködös falán. A kerti padon levelek zizegnek, költöző madarak vonulása dúlja fel a város zaját. A napokban megbújik pár őszinte sor, hogy aztán ismeretlenül hulljon alá a mélybe. Rohanás. Ha egyszer megállna a világ... Majd egyszer. Talán.

Papírfecni

Csillagösvényen szétszórt hamvak hevernek az öreg vitrinben. Megkopott fényhenger, melyben némán kopogtat egy otthontalan idegen. Neszek, zörejek motoszkálnak a hajnali csendben, s a szomszéd ablakban valaki elfújja a gyertyát. Alszanak a függöny mögé bújt jelmezek, fáradt suttogásuk hallatszik a falakban támadt repedéseken keresztül. Nyugtalanul forgolódnak az álomba merült szellemek, labirintusban bolyong az elveszett idő. Az egyenletben túl sok a művelet, összekavarodnak a hibásnak vélt egyenlőségjelek. A kötél megpördül, majd a sziklának csapódva leereszt a hátán. Törött üvegpohár széle szántja fel a meggörnyedt életet. Nincs zene, nincs ütem. A telefonfülke ajtaja becsapódik, ahogy a szél átsüvít a könnyáztatta tereken. Kóbor kutyák húzódnak meg a romos utcák rejtekében, s vinnyogva hagyják maguk mögött a világító képeket. A gázpedál megfeszül amint súrolja a puha felületet, s a következő pillanatban már nem érzékeli a széthulló sebeket. Lapokon felejtett nevenincs történetek töltik meg az útszéli kukákat. A vasrácsokon túl ketrecbe zárt állatként üvöltenek a szabadságot féltő képzeletek. Illúziók, temetőkbe rejtett tiszta ígéretek. A gyárkémény füstje szemembe csap, s a hirtelen támadt éjszakában megérintem a hideg követ. Kalapácsütések. A menet halad, s én kiszakadva ülök le a járda szélén. Előveszem a szájharmonikát, miközben hallgatom a távolodó lépteket. A vér lüktet ereimben. Választott végzetem.

Orchideák

Tükörképek fordulnak egymás felé, hogy a megnyílt szakadék lábainál emlékezzenek. A természet törvényei felbomlottak a tiszta értelem határai előtt, és patakokban permetezik a bölcs megnyugvást. Hajnalodik, de a vöröslő felhők eltakarják a békepipa füstjét. Cseppkövek olvadnak a barlang falán, s a földre hulló nyirkos érintés megborzolja a monoton lépteket. Az egységbe forrt kérdőjelek árnyakat vetnek az elhagyott padon, hogy aztán folytassák magányos táncukat. Az évszakok elmosódva hevernek a pázsiton, miközben a figurák sorban dőlnek össze a sakktáblán. Ismeretlen félhomály koccintja össze üvegpoharát, s a mézédes bor végigfut kiszáradt torkán. Vonalakba rejtőző igazság élezi tompa fegyverét, majd türelmesen vár. A fatörzs korhadt ágai magukba zárják a felejtést, a rozsdás kapu nyikorgását. Felhasított boríték, melyből kihullott az íratlan vallomás, s a szétgurult darabok vacogva keresik a kandallóból menekülő parázst. Fütyül a teáskanna. A teraszon ülve hallom kiszűrődni a lemezjátszó sercegő dallamát. Talán énekel, talán kiabál. Tükör és hallgatás. Bohóc hintázik szobám falán.

Hajnalhasadás

Csendben tovaúsznak a köveken a szökőkút lágy vízcseppjei. Érintetlen mennyország borítja rám sötétzöld lombfüggönyét, miközben megsimítja fáradt arcomat. Emelkedett boldogság, lépcsőkön suhanó pillanatok kergetőznek a vadvirágokkal átszőtt kertben. Céltalan bolyongás a rejtett titkok útján. Sosem várt válaszok, sosem látott csodák nyújtogatják a mézédes nedvek szirmát. Sziklaszirtekre kapaszkodó hullámzás sodorja a megfakult köveket, hogy aztán újra magába zárja a leheletnyi pillantást. Láthatatlan tollvonás pipálja ki a következő rubrikát, melyben halkan felnevet a billentyűkoppanás. A végső ragaszkodás még egyszer hátranéz, majd legyint, elfordítja fejét, s vidáman fütyörészve róni kezdi a vaksötét éjszakát. Kihúzom nyakam a köré tekert hurokból, s idegenül nézem az egykor otthonnak hitt foszladozó tudást. Filmszakadás, a levágott képkockák földre hullanak, és senki nem nyúl utánuk. A tű megszúrja ujjamat, ám fájdalom már nem vár, csak végtelen, nyugodt hullámzás. Megfizethetetlen tartozás. Ahogy letörlöm a táblán a megszáradt krétaport, mozdulataim nyomán egy sosem volt képlet összeáll. A léggömbből kiszórom a feleslegessé vált szalagok megragasztott illúzióját. Megfordul a vitorla, s hatalmas robajjal összedőlnek a gerendák.

Megváltás

Kifosztott éléskamrák, üres pohárszékek, szétszakadt kötelek hevernek szanaszét. A sírkeresztek előtt halomszám fekszik az elszáradt virág, a sóhajok egykori neszét már nem hallja senki. Kulcsok és lakatok, egymásba nem illő kérdések és válaszok kavarognak s lejtik a halálos walzert, melyből nincsen ébredés. Farkasok üvöltenek a jéggé dermedt éjszakában, s az összezavarodott létezés vérfagyasztó sikollyal foszlik semmivé. Tűzcsíkok világítják meg a fák lombjait, a hegyoldalban megszólal egy pásztor furulyája, keservesen sír. A lángcsóvák között feltűnik egy törött szárnyú madár. Tollruhája ráncai között a megperzselt idő utazik. A történetek összeérnek a kietlen pusztaság közepén, ahol az izzó láva hömpölyögve sodorja a megrendült világ romjait. A vándorok ülnek és hallgatnak. Minden távozik, a lényegtelen egész átalakul, s a teremtés leereszti kinyújtott kezét. Hirtelen megfordul a szél, a furulya játékos hangon csalogatni kezdi eltévedt madarát. Esőcseppek szántják végig a megperzselt arcok kemény vonalát. A pásztor áll a hegytetőn, haját fújja a szél, s a füstfelhő betakarja karcsú alakját. Kulcsok és szobák, az ajtók résnyire nyitva, ahol bekukkant az ámuló magány. Társtalan vallomás, s egy megkopott kereszt a ház falán. Kenyérmorzsák a földön, örök térdre roskadás.

Pókfonál

Maguktól pattannak el a húrok. A fáradt borgőzben eltorzulnak a vonások, s az asztal alatt lábak dobolnak. Megzavart szentjánosbogár köröz a levegőben, míg egy suhintás elnyomja lélegzetvételét. A torreádorok már gyülekeznek a bejáratnál. A kemény kalap megmoccan a fogason, s a cigarettacsikk lassan a földre hullik. Mozivászon árnyéka vetül a falra, ám a kép meg sem jelenik. A sarokban megmozdul egy marionett bábu, hangosan felkacag. Hamis ütemek, idegen nyelven kezd beszélni az ablakban heverő idegen. Szénaboglyák illatát sodorja a szél, s futva menekülnek a lélektelen gondolatok. Gőgbe rejtőző gyengeség remegését érzi a holtsápadt végzet. A vasmacska beleragadt a földbe, s a jelen vágyait könyörtelenül húzza kezei közé. Egyetlen adás maga köré varázsolja elmaradhatatlan ködfüggönyét, melyen keresztül elmosódott hegyek döngetik a tévedést. Megfejthetetlen kézjelek a sziklák mélyedéseiben, s a könnyed érintés mentén hatalmas repedés. Tátongó üresség, melyet hiába próbálnak betömni, újra és újra kiönti sérült vádjait. Az üvegfal két oldalán arcát egymásnak tapasztva haldoklik a vágyott szenvedés. Rezeg a léc. Már nem látni a felhők fölé, a kisfiú eltakarja mindkét szemét. Egyetlen villanás, s az öltönybe bújt hazugság kezét nyújtva indul el a táncparkett felé.

Egyetlen tánc

Letisztult a vándorló remény, s csöndes magányába zárkózva nézett kifelé a suhanó vonat ablakán. A körök egyre kisebbek lettek, majd eltűntek egymásban. Emlékfoszlányok kúsznak be a kabinba, s leülnek a foglalt helyeken. Földre dobott pénzérmék hangtalan csilingelése pattintja fel a lehunyt szemeket, mialatt egy újszülött felsír a távolból. A szereposztás sorban lép elém, s egy pillanatig megörökítve hever szívemben a tablókép, hogy aztán újra átadja helyét a bizonytalan kattogásnak. Kitalált oldalak, kortárs szenvedély. Közeledünk, s a félelem csontos ujjai végigszántják vállamat, hogy aztán megrántson a pókfonál, amely magához láncolva szorítja létezésem utolsó ütemét. Fáradt ölelés, ahogy szeretők várják a napfelkeltét, hiszen érzik a búcsú érintését bőrük selymén. Vaksötét lámpafény villog a körúton, s a harmadik fordulónál szétdurran kezemben az üveg. Tenyeremen csíkok, patakokban folyik a méreg, s földet érve megfojtja az ég felé törő leveleket. A kezdésben félresiklott mondatok, a vágányokon türelmetlen utasok. Fekszem, a felhőket bámulom. Elrobog fölöttem az első vonat, majd a következő, a sokadik. Nem ismertem, csak találkoztunk, nem sokszor, párszor. Közöny, ma már egyszerű közöny. Hiányzik a vihar, de sötétül az égbolt. Sínek közé hullott fadarabok. Utolsó ébredés.

Cirkusz

A varázsgömb csillogó szálai lassanként leolvadtak a drótkötélről. A csupasz vázon fénytelenül hevert a tudat, melyet már nem takart semmi sem. A viaszcseppek megmagyarázhatatlan formákba tömörültek, miközben nyomot hagytak a durva papírlapon. Lampionok hevertek a földön szanaszét, harmonikaszerű testük követte a bizonytalan mozdulatokat. Az állandóság lassan leporolta magát, s megkapaszkodott a drótkötélben. Egy kopott hinta fájdalmas hangai szűrődtek az egyik sarokból. Lebegés közben lehellete súrolta a földet, s belekarcolta a zárt végtelent. A lengőajtó kiszakadt a falból, némán tűrte hogy átgyalogoljanak rajta, s ezalatt szemeivel a meggörbült szeget figyelte. Képkeretek a plafonon, faragott világban festett kőhegyek. Szolgálat és szolgaság gyanakvóan néz egymásra a láthatatlan szobában. Béklyók nyomják a csengőt, süketen hallgatnak a vendégek. A viaszcseppek is megolvadnak, s szétfolynak a köveken. Fagyott tűz vacog a viharvert üvegen, majd köddé válik a semmiben. Hátrafelé mozgó nyertesek, menekülés attól, amit elért a valóságban képzelt értelem. Buborékot fújnak a rejtőző mesterek, s a tanítványok kapkodva rohannak a végzetes örvényekbe. Lassuló gépzene, lejár a pillanatnyi élvezet. Felüvölt egy tigris, s a bohócok nevetve tapsolnak a sírástól szétázott maszk alatt. A függöny lehullik, a filmünk mégis pereg.

Ritmusok

Zászlók a szélben, nem létezik a lehetetlen. Szabadság illatát sodorja a kávéházak magánya. Emberi kezek fonódnak egymásba, a távolságok között összeér a szakadék. Láthatatlan ugrások a partokon, önmagába visszatérő születés. Elmosódott határokon állunk, s tanácstalanul nézzük ahogy kezeinkből kirepül a szűkölő kétkedés. Ajtókon és ablakokon dörömböl a testvéri ölelés. A gondolatok hullámzása érzelmekké alakul, nyikorog a berozsdásodott kilincs. Volt egyszer egy lövészárok, s a porban hasaló lélegzetvétel kapkodása visszhangzik a fülekben. Durran egy pezsgősüveg, az árnyak menekülnek a múlt sikátoraiba. Rohanó léptek hullámzanak végig az utcaköveken, s hagyják maguk mögött az érzéketlen fejezetet. Pontok, a messzeségbe nyúló végtelen falak, melyeken tombol a lázas igyekezet. Nemtelen idők, peregnek a homokszemek, s a fogyó hold alatt növekszik az őrület. Lezárt hidak sorompói a földön hevernek, senki nem nyúl értük, hogy felemelje és visszategye. Határkő a hegyoldalban, integet az arctalan, s a másik névtelen visszainteget. Az asztalon koppan egy erős fekete, illata orromba kúszik, egy zászló megremeg. Kortyok a pohárból, ami megszűnt, létezett.

Behajtani tilos!

Fulladás, lassú és végzetes. Keringőlépések suhannak lágyan a padlón, s ahogy a fodrok érintik a szomjúság ráncait, a pókfonál megremeg. Rezzenetlen arcok, hideg acéltekintetek. Bádogtetők felett suhannak az évszakok, s a kéményekből füstfelhő gomolyog. Lázadók csoportosulnak a tereken, a betonba karcolt ugróiskola vonalai szétszakítják a határolt egot. Gyorsan és pontatlanul vagdalkoznak az üres ígéretek, hogy aztán valóra váljanak. Megdöbbenésből font virágkoszorú, melyet győzelmi babérként emelnek a magasba. A talapzat ingatag lábai tartják össze a földet és a rajta heverő verejtékcseppeket. Összehúzódnak majd ismét kieresztenek, s változatlanul peregnek a fakó levelek. Szerepcsere, visszakapott intelmek, gyermekszemekbe vesző lélegzet koppan a hátakon s dönti romba az otthon megtanult képeket. Komolytalan játék, induló és érkező seregek. Öntudatba dobott homoklapát, keselyűk köröznek az elmúlás felett. Megjeleníteni a formálódó érintést, a meg nem született világba rohanó emlékeket. Kifacsart citromlét kevergetek, s tűsarkokon tipeg el mellettem a halott mennyország. Sziréna, sötétzöld színek. Dudál egy autó, végre megfizetek.

Álmos mennyország

Végzetes vonzások taszítják egymást, miközben harcuk fáradhatatlanul keresi a kiutat. A fájdalom töri a fákról a gallyakat, s délibábként tűnnek fel a múzsák az elhagyott falvakban. Selyemből szőtt hintaágy, melyben üresen lebeg a kesernyés illat. Kiapadt a kút, a porban fekszenek a leejtett fejkendők, elvesztett játékok. Szétváló táncmenet, döcögve halad a szekér a kietlen vidéken. A faforgács még meleg, ahogy a pajtába belépve érinti talpamat, s megzizzen a távolban egy bokor. Kergetőznek a madarak, ám elfelejtették a jól ismert dallamot, lakatott tett szájukra az estharang. Képzelem, s nem látom magam előtt, elveszik és megterem. Zavart nyugalom, s a fejekben letisztult a rend. Mozdulok majd megdermedek, csábít a nem, taszít az igen. Megbillen a kosár, s a mérleg nyelve leszakad. Csavar és kerekek, sosem volt gyermekek szántják a megművelt földeket. Szénaboglya mellett hever a karéj kenyér és szalonna, nem éreznek ízeket. Kinyúlnak a kezek, s a föld újra termi az életet. Egy nyelven beszél a meggörnyedt védelem, s a vallomások megtöltik a hordókat, melyekből kimásznak a szellemek. Pirkad. Állnak és ülnek, fordítva és egyenesen. A szekér zörögve halad a nyílt sínen. Létezett, s most végzetem.

Távozó induló

Hajszálvékony repedés a mennyezeten, melyből pereg alá a megváltó eső. A bohócruha gyűrötten hever a szék karfáján. Megszülettek a fények, de furcsa még a vibráló homály. A félelem gátjai leomlottak, s a zúgó áradat elmosta a szétszakadt rojtokat. Néhány perc az ébredés előtt, amikor a kristálygömb alakot vált, s felém fordulva mutatja meg mélyben rejlő igazságait. Megfordul az érme, s a láthatatlan feltárul. A fékevesztett rohanás után a kezemben tartom a végtelent, s a büszke akarat horgonyt ver a rejtett kis szigeten. Ismeretlen illatok terjengenek a levegőben, az édes alma emlékét hátam mögött hagyom. A zuhanáskor millió darabra tört a szikla, s nyomokat hagyott testemen. A palackban nem volt semmi, élettelen. Egyenletes levegővétel, kint és bent. Nincs szorítás, nincs kényszer, csak a létezés dúdol hangtalan. A félig zárt koporsóból kihullanak a bevert szögek, sírásuk visszhangzik a fülemben. A befejezett jelentéktelen. A versenyló elszáguld mellettem, majd újra és újra feltűnik, hogy megtegye az önmagába visszatérő köröket. Némán figyelem ahogy büszke tartása egyre erőtlenebb, majd kifulladva áll meg, hogy a kerítés mellől szomorúan figyelje a többieket. Vesztesek és győztesek, ez az illúzió irányítja életüket. Kudarcuk a képzelet, melyet gondolataik teremtenek fejükben. Aztán jönnek majd a séták a parkban, s a végső ütés, amikor egy padon ülve már a köröket sem látja szemük. Visszatérnek a semmibe. A fáradt ló tört szemekkel néz rám, kinyújtom kezem, s végigsimítom a fényes szőrzetet. Az állat megremeg. Izmai megfeszülnek, lerázza magáról érintésemet, s lélekszakadva rohan vissza az útvesztőbe. Halkul az üzenet. A temetőben lapátok mozognak egyenletesen. Lezárul a doboz fedele.

Abszint

Valahogy ma olyan sötét a folyó, nem látom sem az alját, sem a tetejét. A tükörkép összeborzolva hever a hullámok között, melyek mozdulatlanul ringatóznak a puha semmiben. A legelső csobbanás hangja ma is fülembe cseng, nyelvemen cipelem az élet ízét. A kő elmerült, s a zuhanástól leszakadtak az angyal szárnyai. Amikor a föld elhagyja az eget, és visszatér önmagába, a szólisták egyszerre hallgatnak el, s a táncparketten riadt lesz a döbbenet. A misztérium beburkolja az ólomkarikát, s a kerekek egyszerre kezdenek el kattogni. A holdsávok alig látszanak, a takarásból néha felfigyel egy apró kis mécsláng. Végül már csak deszkák és palánkok, szögekbe vert káprázat mosolyog a ráncokkal átszőtt homlokon. Hideg a betonkő, s a tolószék fájdalmas magánya reszket a viharvert ereszen. Hitetlenül hiszek, s ebben a zord erőben száz év sebei csörömpölnek. Kiapadhatatlan forrásként tör felszínre a furcsa köd. Oszlopok súlya nyomja a roskadozó épületet, s a megfeszülő hátakról lehullik a kereszt. Szakadt repülés, tűzben felcsillanó porszemek. A színpadra begördül egy piros labda, pattogó emlékezet. A sötét folyó elnyeli a zuhanó követ.

Tabula rasa

Idegen a tömegben. A húrokon végigcsúsznak az izzadt tenyerek, s a hangerő szétveri a betonfalat. Bársonytakaró fedi a kopott asztalokat, a foltok maguktól kúsznak a padlón, amíg el nem érik a lábamat. Ritmusra dobol a mozdulat, a villanás elvakítja a magasba szökő hangokat. Kívülről látom a várost, ahol az utca sötétjében néhány autó halad. Álmos fáradtság keresi a képzeletbeli utakat, a talpam alatt folyik a megmaradt gondolat. Éhség vagy szomjúság kiutat keres a lyukakon keresztül, amelyből az üresség kacag kihívóan, mialatt a telt pohár elállja az utat. Az aszkéta lassan feláll, s körbenéz a teremben. Az üvegtükör összekeveri az árnyalakokat, s a bábok hajlonganak, ahogy a felejtés meghúzza a ravaszt. Kezemben megfordítom a pénzdarabot, s hagyom hogy földet érve szétszórja az átkokat. Megbocsátásból táplálkoznak a lusta mondatok, s ahogy a levegő megérinti arcomat, kifullad az utolsó csepp keserűség. Eltörlöm a nyomokat, s vérvörös ecsettel húzom meg a vonalat. Felmentést adnak a költöző madarak, s én felmászom a fészekbe, hogy kémleljem az éjszakai fényeket. Hajók ringatóznak a vízen, alszik minden, szívem őrzi a mélységeket és magasságokat. A hullámvasút vagonjai szétszakítva repülnek felém, az aszkéta szöget üt tenyerembe. Ólmos virradat, permetillat terjeng a szalma alatt. A koncert végetért, csupán a betonfal változott meg. Ismerem a játékszabályokat, mégis veszem a kalapot, szomorúan megtagadlak. Kábulat, aztán az élet játszik tovább, nevet a tangóharmonika.

Maszkabál

Tagadom a létezésem, azt akit a széken ülve melletted hagytam amikor becsuktad az ajtót. Elhiszed a nyomtalanul eltűnt verseket, a falakba vert szögekre aggatott naptárakon sorakozó ünnepeket. Döntés suttog a sötétben, s árnyakat kutatva fekszel ágyadon. Zörögve szakadt le a függöny, amikor megrántottam, s hátra sem nézve otthagytam az üres koppanást. Formálom a szavakat, ám a valóságba kilépő gondolatok csak falakat emelnek körülöttem, melyek közelítenek, nem eltávolítanak. Visszhangzik a lépcsőház, ahogy a tömeg keresztülrohan a nyirkos utcán, s a templom félreveri a harangokat. Hullik a vakolat, s a képkeret mögé rejtett semmi szétfeszíti a borosüveget. Millió darabban fekszünk a földön, türelmesen várjuk a sínekre begördülő vonatokat. Felszállók nyomorognak a megtelt vagonok előtt, s kétségbeesve keresik az ismerős arcokat. Gyengének érzem magam, s ahogy a viasz végigfolyik a nyílt seben, a fájdalom embertelen hangot ad. A kihalt váróterem folyosója elsötétedik, temetem magamat. Nem vagyok halott, de el kell hitetnem a láthatatlan szálakat, hogy a kalapácsütések csak egyszer fájjanak. Önmagam ellensége nélkül nem vagyok más csak sárból összegyúrt, útfélre szórt arany. Jönnek feltartóztathatatlanul az éhes madarak. Bizonytalan menedék és biztos kiutak szegélyezik a kerítés mellett heverő romokat. A lator lenéz rád, s a mennydörgés rekedten felugat.